2014. július 14., hétfő

15.rész Football

Drágaságaim, ha még vagytok!
El sem tudom mondani, mennyire nagyon, rettentően sajnálom, hogy így itt hagytalak benneteket, mindenféle életjel nélkül. Rettenetes lelkiismeret furdalásom van, és nem tudom meg tudtok-e nekem bocsátani. Londonban voltam egy hetet, de tudom ez nem mentség…. Borzalmasan érzem magam emiatt… Sajnálom… Nem ígérek ezek után semmit, csak próbálom gyorsan hozni a részeket. Ha vagytok még, akkor nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy kitartatok mellettem.
Hálásan köszönök mindent, imádlak benneteket:
xoxo Lilly

Harry Styles
Akkor nem tudtam értékelni minden egyes másodpercet, amit együtt tölthettünk… Természetes volt, hogy van nekem, nem gondoltam, hogy egyszer minden tönkremegy, vagyis tönkreteszem… Ki kellett volna állnom kettőnkért, vagy nem kellett volna neki bevallanom az érzéseimet, úgy most csendben szenvedve, de mellette lehetnék… De most már csak a néma sikolyok és végtelen fájdalmak maradtak nekem. Tudom, hogy el kellene valahogy felejtenem, de ez lehetetlen, és nem is akarom…. Ő volt, és még mindig Ő a mindenem…. És az is marad…..
Hallgattam, ahogy halkan kopog az eső az ablakaimon, és csak arra tudta gondolni, ahogy arcán végigfolytak a könnyek, amiket én okoztam…
Vissza akartam menni az időben, és ráordítani az akkori önmagamra, hogy menjen vissza, és csókoljon le minden egyes könnycseppet az arcáról, mert minden csepp önmagában többet jelentett nekem az egész világmindenségnél.
De már késő…
Menekülni akartam a gondolataim elől, és úgy döntöttem el utazok valahova, ahol talán nem ismernek fel, és egy új életet próbálok kezdeni magányosan.
A legjobb helynek erre a ködös, esős Skócia bizonyult. Egyszer voltam még anyukámmal egy kisebb városkában, Elginben, és most ez tűnt a legjobb döntésnek.

1 hónappal később 
Teljes üres ház, mindenféle emlék, érzelem nélkül, semmi nem emlékeztet rá, és mégis minden.
Az ágyról azonnal Ő jut eszembe, ahogy csikizéssel ébresztget, többé-kevésbé sikeresen, az ablakokról, ahogy hógolyóval dobáltam az ablakát, hogy jöjjön ki végre.
A konyháról, ahogy a reggeli teámat készíti, a konyhapultról az, ahogy egyik reggel, mikor másnapos voltam, egy zacskó gumicukrot tolt elém.
„-Hidd el én sem tudom miért segít, de mikor először voltam másnapos nekem is ezt adták. - megpróbáltam, de nem éreztem semmilyen hatást, csak, hogy felfordul tőle a gyomrom. - De nekem nem segített.” - fejezte be a mondatát, és utána hosszú perceken át simogatta a wc fölött a hátamat, miközben a gyomromból az édesség hatására minden visszakívánkozott.
***
Az ablakhoz sétáltam, és észrevettem, amit addig valamiért nem, pedig egészen feltűnő volt, hogy egy focipálya egyik végére van kilátásom.
Ahogy percek után sikerült visszaszorítanom az elmémet elborító emlékeket a focizó Louisról, tudatosodott bennem, hogy a pálya nem üres.
Egy fiatal lány, és egy nála jóval idősebb fiú rugdosta a labdát, vagyis nem, inkább a hasukat fogták a nevetéstől, mikor a lány ügyetlen próbálkozása miatt hanyatt vágódott. A fiú felsegített, majd megforgatta maga előtt, hogy nem esett-e komolyabb baja, de a lány ettől valószínűleg megszédült, és a srác mellkasának esett, amitől mind a ketten felborultak, és a műfüvön folytatták a kacagást. Szerelmesek… De a nem, hisz a lány ekkor belebokszolt társa vállába, mire az, nem erősen de visszaütött. Ilyet szerelmesek nem csinálnak, csak barátok, vagy testvérek. És ebben az esetben valószínűleg a testvérek a helyes találgatás.
A fiú ekkor az én irányomba fordult arccal…

Louis Tomlinson
Lilynek elmagyaráztam miért döbbentett meg ennyire a neve, és az egész életemet elmeséltem. Teljesen megértett, nem undorodott attól, hogy egy másik férfit szeretek.
Nem ítélt el, elfogadott. És egy olyan társra leltem benne, mint amilyenre soha életemben nem számítottam. Szinte minden dologban egyezett a véleményünk, kivéve Harryvel kapcsolatban.
Én nem haragudtam rá, csak továbbra is fájdalmasan, reménytelenül szerettem, viszont Lily nagyon mérges volt rá. Azt hajtogatta, hogy nem ért engem, hiszen tönkretett, és elvette a szívemet, és én mégis szeretem.
De Ő ezt nem értheti, amíg nem élte át, hogy csak egy fontos ember volt az életében, és elvesztette. Ha rajtam múlik, soha nem is fogja soha átélni. Én mindig ott leszek neki, pótapának, pótbátynak, amire éppen szüksége van. Ő pedig az életem napsütötte szivárványa.
Elhatároztuk, hogy hozzám költözik, így nagyobb biztonságban lesz, és mind a kettőnknek lesz legalább valakije.
Egy darabig tartott még teljesen megismerkedtünk, megszerettük egymást, és természetesen, amíg Ő felgyógyult. Utána együtt elkezdtünk programokat csinálni, ugyanis Őméltósága nem engedte, hogy egész nap a szobámban ülve sírjak vagy rajzoljak. Először a parkig mentünk, aztán már színházba, moziba, vásárolni. És egy idő után elérte, hogy újra kezdjek élni. Harryt még mindig nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni, vagy legalábbis nem gondolni rá, de így néha már egészen jól éreztem magam.
Viszont volt benne valami különösen furcsa. A nevemet, illetve a Vele való kapcsolatomat elmondtam neki, de a nevem ne jelentett neki semmit, nem tudta ki vagyok, és ezen az állapoton nem is akartam változtatni.
Azon néha elgondolkodott, hogy nem járok dolgozni, és mégis szinte mindent megengedhetek magamnak, de ilyenkor eltereltem a témát. Viszont semmi nem tarthatott örökké.

Valamilyen ruhát próbált az egyik üzletben, én a próbafülke előtt ülve vártam, mikor megszólalt a rádióban egy túl jól ismert dallam. Ő éppen kijött, elmosolyodott, és halkan énekelni kezdete.
„And we danced all night
To the best song ever”
Teljesen ledöbbentem. Mégis ismer minket?
„-Ismered ezt a számot? ”- csak ezt kérdeztem meg hangosan, és beszéd közben próbáltam teljesen közömbös maradni.
„-Már hallottam párszor, de nem tudom kik az előadók, és annyira nem is érdekelt, hogy elkezdjek utánajárni.” - nézett rám kérdő mosollyal. „- Miért?” - ekkor érkeztünk az én szólómhoz, és lassan énekelni kezdtem, mire gyönyörű smaragd szemei kikerekedtek. „- Ohhh… szóval igen.” - most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá, felhúzott szemöldökkel, mire folytatta. „- Mindig is gondoltam, hogy valaki híres vagy, mert egyébként, hogy tudnál munka nélkül nem csak magadat, de engem is eltartani. Most már tudom.” - mosolygott. „- Csak nem értem miért nem mondtad el, hisz ebben semmi szégyellni való nincs, sőt.” - itt újabb órás magyarázás következett amíg hazamentünk. De azóta minden a helyére került, és most már tényleg olyan lett, mint egy két lábon járó napló, és egyben a húgom. 
***
-Viiiiiii…. Mit csinálunk ma? - ugrott az ágyamra.
-Neked is szép reggelt! - mosolyogtam .Magamhoz öleltem vékony kis testét, és egy puszit nyomtam a hajába. - Pfujjjjj…. Engedj el! - vergődött kacagva a mellkasomon. Elgondolkoztam, hogy mi lenne velem nélküle. Nem vagyok benne biztos, hogy még élnék. Valószínűleg belepusztultam volna a fájdalomba, és a hiányába. De ez a csöpp lány ezt nem engedi. És még éhen halni sem hagy, bár a sütijein kívül körülbelül minden főztje ehetetlen, de ezt neki nem szabad tudnia.
-Én is szeretlek. - mosolygok, bár ezt a szót kimondani még mindig egy kicsit fáj. - Arra gondoltam, hogy esetleg beavatlak egy számomra fontos játék alapjaiba. És ne tiltakozz! Múlt héten voltam veled 3-szor vásárolni, és megígérted, hogy eljössz velem. - mondtam mikor ellenzésre nyitotta a száját.
-Hát jó, de akkor felvehetem a mezedet?
***
Jó volt újra  a műfűre lépni. 
Jó volt újra érezni, ahogy besüpped alattam. 
Le akartam feküdni, és csak bámulni az egek, a felhőket, viszont az a vágyam, hogy újra labdába rúgjak, nagyobbnak bizonyult.
Már felgyógyult védencem is így volt ezzel, mert ahogy beértünk, minden figyelmeztetés nélkül hozzám rúgta a labdát, vagyis csak akarta.
Mert a nyirkos füvön megcsúszott, és hanyatt esett. Szinte hallottam a nyikkanás, ahogy földet ért, de egy pillanat múlva felnevetett, amivel tudtomra adta, hogy nincsen komolyabb baja.
Kacagása ragályos volt, mire felsegítettem a földről, már én is vigyorogtam.
Megforgatta magam előtt, de nem látszott semmilyen sérülésnek nyoma, viszont valószínűleg még az eséstől, elveszítette az egyensúlyát, és rám esett. Innentől már nekem is folytak a könnyeim a nevetéstől.

Az a furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének, így a tekintet sejtett irányába fordulva tápászkodtam fel. 
De csak egy üres ablakot láttam, ahol éppen ekkor húzták el a függönyt.