Drágaságaim, ha még vagytok!
El sem tudom mondani, mennyire nagyon, rettentően sajnálom, hogy
így itt hagytalak benneteket, mindenféle életjel nélkül. Rettenetes
lelkiismeret furdalásom van, és nem tudom meg tudtok-e nekem bocsátani.
Londonban voltam egy hetet, de tudom ez nem mentség…. Borzalmasan érzem magam
emiatt… Sajnálom… Nem ígérek ezek után semmit, csak próbálom gyorsan hozni a
részeket. Ha vagytok még, akkor nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy
kitartatok mellettem.
Hálásan köszönök mindent, imádlak
benneteket:
xoxo Lilly
Harry Styles
Akkor nem tudtam értékelni minden egyes másodpercet, amit együtt
tölthettünk… Természetes volt, hogy van nekem, nem gondoltam, hogy egyszer
minden tönkremegy, vagyis tönkreteszem… Ki kellett volna állnom kettőnkért,
vagy nem kellett volna neki bevallanom az érzéseimet, úgy most csendben
szenvedve, de mellette lehetnék… De most már csak a néma sikolyok és végtelen
fájdalmak maradtak nekem. Tudom, hogy el kellene valahogy felejtenem, de ez
lehetetlen, és nem is akarom…. Ő volt, és még mindig Ő a mindenem…. És az is
marad…..
Hallgattam, ahogy halkan kopog az eső az ablakaimon, és csak arra
tudta gondolni, ahogy arcán végigfolytak a könnyek, amiket én okoztam…
Vissza akartam menni az időben, és ráordítani az akkori önmagamra,
hogy menjen vissza, és csókoljon le minden egyes könnycseppet az arcáról, mert
minden csepp önmagában többet jelentett nekem az egész világmindenségnél.
De már késő…
Menekülni akartam a gondolataim elől, és úgy döntöttem el utazok
valahova, ahol talán nem ismernek fel, és egy új életet próbálok kezdeni
magányosan.
A legjobb helynek erre a ködös, esős Skócia bizonyult. Egyszer
voltam még anyukámmal egy kisebb városkában, Elginben, és most ez tűnt a
legjobb döntésnek.
1 hónappal később
Teljes üres ház, mindenféle emlék, érzelem nélkül, semmi nem
emlékeztet rá, és mégis minden.
Az ágyról azonnal Ő jut eszembe, ahogy csikizéssel ébresztget,
többé-kevésbé sikeresen, az ablakokról, ahogy hógolyóval dobáltam az ablakát,
hogy jöjjön ki végre.
A konyháról, ahogy a reggeli teámat készíti, a konyhapultról az,
ahogy egyik reggel, mikor másnapos voltam, egy zacskó gumicukrot tolt elém.
„-Hidd el én sem tudom miért segít, de mikor először voltam
másnapos nekem is ezt adták. - megpróbáltam, de nem éreztem semmilyen hatást,
csak, hogy felfordul tőle a gyomrom. - De nekem nem segített.” - fejezte be a
mondatát, és utána hosszú perceken át simogatta a wc fölött a hátamat, miközben
a gyomromból az édesség hatására minden visszakívánkozott.
***
Az ablakhoz sétáltam, és észrevettem, amit addig valamiért nem,
pedig egészen feltűnő volt, hogy egy focipálya egyik végére van kilátásom.
Ahogy percek után sikerült visszaszorítanom az elmémet elborító
emlékeket a focizó Louisról, tudatosodott bennem, hogy a pálya nem üres.
Egy fiatal lány, és egy nála jóval idősebb fiú rugdosta a labdát,
vagyis nem, inkább a hasukat fogták a nevetéstől, mikor a lány ügyetlen
próbálkozása miatt hanyatt vágódott. A fiú felsegített, majd megforgatta maga
előtt, hogy nem esett-e komolyabb baja, de a lány ettől valószínűleg
megszédült, és a srác mellkasának esett, amitől mind a ketten felborultak, és a
műfüvön folytatták a kacagást. Szerelmesek… De a nem, hisz a lány ekkor
belebokszolt társa vállába, mire az, nem erősen de visszaütött. Ilyet szerelmesek
nem csinálnak, csak barátok, vagy testvérek. És ebben az esetben valószínűleg a
testvérek a helyes találgatás.
A fiú ekkor az én irányomba fordult arccal…
Louis Tomlinson
Lilynek elmagyaráztam miért döbbentett meg ennyire a neve, és az
egész életemet elmeséltem. Teljesen megértett, nem undorodott attól, hogy egy
másik férfit szeretek.
Nem ítélt el, elfogadott. És egy olyan társra leltem benne, mint
amilyenre soha életemben nem számítottam. Szinte minden dologban egyezett a
véleményünk, kivéve Harryvel kapcsolatban.
Én nem haragudtam rá, csak továbbra is fájdalmasan, reménytelenül
szerettem, viszont Lily nagyon mérges volt rá. Azt hajtogatta, hogy nem ért
engem, hiszen tönkretett, és elvette a szívemet, és én mégis szeretem.
De Ő ezt nem értheti, amíg nem élte át, hogy csak egy fontos ember
volt az életében, és elvesztette. Ha rajtam múlik, soha nem is fogja soha
átélni. Én mindig ott leszek neki, pótapának, pótbátynak, amire éppen szüksége
van. Ő pedig az életem napsütötte szivárványa.
Elhatároztuk, hogy hozzám költözik, így nagyobb biztonságban lesz,
és mind a kettőnknek lesz legalább valakije.
Egy darabig tartott még teljesen megismerkedtünk, megszerettük
egymást, és természetesen, amíg Ő felgyógyult. Utána együtt elkezdtünk
programokat csinálni, ugyanis Őméltósága nem engedte, hogy egész nap a
szobámban ülve sírjak vagy rajzoljak. Először a parkig mentünk, aztán már
színházba, moziba, vásárolni. És egy idő után elérte, hogy újra kezdjek élni.
Harryt még mindig nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni, vagy legalábbis
nem gondolni rá, de így néha már egészen jól éreztem magam.
Viszont volt benne valami különösen furcsa. A nevemet, illetve a
Vele való kapcsolatomat elmondtam neki, de a nevem ne jelentett neki semmit,
nem tudta ki vagyok, és ezen az állapoton nem is akartam változtatni.
Azon néha elgondolkodott, hogy nem járok dolgozni, és mégis szinte
mindent megengedhetek magamnak, de ilyenkor eltereltem a témát. Viszont semmi
nem tarthatott örökké.
Valamilyen ruhát próbált az egyik üzletben, én a próbafülke előtt
ülve vártam, mikor megszólalt a rádióban egy túl jól ismert dallam. Ő éppen
kijött, elmosolyodott, és halkan énekelni kezdete.
„And we danced all night
To the best song ever”
Teljesen ledöbbentem. Mégis ismer minket?
„-Ismered ezt a számot? ”- csak ezt kérdeztem meg hangosan, és
beszéd közben próbáltam teljesen közömbös maradni.
„-Már hallottam párszor, de nem tudom kik az előadók, és annyira
nem is érdekelt, hogy elkezdjek utánajárni.” - nézett rám kérdő mosollyal. „-
Miért?” - ekkor érkeztünk az én szólómhoz, és lassan énekelni kezdtem, mire
gyönyörű smaragd szemei kikerekedtek. „- Ohhh… szóval igen.” - most rajtam volt
a sor, hogy kérdőn nézzek rá, felhúzott szemöldökkel, mire folytatta. „- Mindig
is gondoltam, hogy valaki híres vagy, mert egyébként, hogy tudnál munka nélkül
nem csak magadat, de engem is eltartani. Most már tudom.” - mosolygott. „- Csak
nem értem miért nem mondtad el, hisz ebben semmi szégyellni való nincs, sőt.” -
itt újabb órás magyarázás következett amíg hazamentünk. De azóta minden a
helyére került, és most már tényleg olyan lett, mint egy két lábon járó napló,
és egyben a húgom.
***
-Viiiiiii…. Mit csinálunk ma? - ugrott az ágyamra.
-Neked is szép reggelt! - mosolyogtam .Magamhoz öleltem vékony kis
testét, és egy puszit nyomtam a hajába. - Pfujjjjj…. Engedj el! - vergődött
kacagva a mellkasomon. Elgondolkoztam, hogy mi lenne velem nélküle. Nem vagyok
benne biztos, hogy még élnék. Valószínűleg belepusztultam volna a fájdalomba,
és a hiányába. De ez a csöpp lány ezt nem engedi. És még éhen halni sem hagy,
bár a sütijein kívül körülbelül minden főztje ehetetlen, de ezt neki nem szabad
tudnia.
-Én is szeretlek. - mosolygok, bár ezt a szót kimondani még mindig
egy kicsit fáj. - Arra gondoltam, hogy esetleg beavatlak egy számomra fontos
játék alapjaiba. És ne tiltakozz! Múlt héten voltam veled 3-szor vásárolni, és
megígérted, hogy eljössz velem. - mondtam mikor ellenzésre nyitotta a száját.
-Hát jó, de akkor felvehetem a mezedet?
***
Jó volt újra a műfűre
lépni.
Jó volt újra érezni, ahogy besüpped alattam.
Le akartam feküdni, és csak
bámulni az egek, a felhőket, viszont az a vágyam, hogy újra labdába rúgjak,
nagyobbnak bizonyult.
Már felgyógyult védencem is így volt ezzel, mert ahogy beértünk,
minden figyelmeztetés nélkül hozzám rúgta a labdát, vagyis csak akarta.
Mert a nyirkos füvön megcsúszott, és hanyatt esett. Szinte
hallottam a nyikkanás, ahogy földet ért, de egy pillanat múlva felnevetett,
amivel tudtomra adta, hogy nincsen komolyabb baja.
Kacagása ragályos volt, mire felsegítettem a földről, már én is
vigyorogtam.
Megforgatta magam előtt, de nem látszott semmilyen sérülésnek
nyoma, viszont valószínűleg még az eséstől, elveszítette az egyensúlyát, és rám
esett. Innentől már nekem is folytak a könnyeim a nevetéstől.
Az a furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének, így a tekintet
sejtett irányába fordulva tápászkodtam fel.
De csak egy üres ablakot láttam,
ahol éppen ekkor húzták el a függönyt.