How much do you remember...

Drágáim!

Egyrészt rettenetesen sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam, és hogy ennyire elhanyagoltalak benneteket, már megint… (imádom a nyárimunkát, de sajnos elveszi minden időmet)

Ha úgy gondoljátok, nyugodtan szóljatok, és abbahagyom az egész blogírást…

De ezt a részt még meg szerettem volna írni. Re,élem tetszeni fog nektek! :)

Másodszor… IMÁDLAK titeket! *-* El se hiszem, hogy ennyi kimaradás után még mindig velem vagytok. HIHETETLEN ÉRZÉS! Bevallom, hogy mikor megláttam a kommenteket, elsírtam magam… Elképesztőek vagytok! *-*

Jó olvasást! <3

xoxo Lilly

Harry Styles

Már lemondtam róla, hogy valaha is újra rátalálok. Hogy egyszer elmondhatom neki, félreértés volt az egész… vagyis, hogy hazudtam.

Hogy még mindig tiszta szívemből imádom, és soha nem akartam eltaszítani magamtól, hisz ezzel óriási fájdalmat okoztam mind a kettőnknek.

És most Ő nézett vissza rám a focipályáról. A szívem egy pillanatra megállt dobogni, és nem voltam benne biztos, hogy valaha újra el fog indulni. De mikor úgy döntött, hogy nem hagy cserben, és tovább pumpálja a vért az ereimben, amilyen gyorsan csak tehettem elugrottam az ablaktól, remélve, hogy nem látott meg.

Vérem újra dübörögni kezdett, úgy ahogy már régen nem.

Bár a szívem teljesen összetört az elmúlt hónapokban, a lelkem még élt, de nagyon meggyötörten. Ebben a pillanatban viszont úgy éreztem, mintha újra képes lennék élni. Érezni.

Louis Tomlinson

-Gyere Lil! Menjünk! - mondtam még egy fél óra focizás után, mikor el kezdett szitálni az eső.

-Jaj Lou, még egy kicsit! Légyszi! Ki tudja mikor jövünk ki legközelebb, és én nagyon élveztem.

-Eddig te nem akartál kijönni. - válaszoltam nevetve, hiszen egy napja még hallani sem akart arról, hogy valaha labdába rúgjon. - De most már nagyon esik, és nem akarom, hogy valami bajod legyen. És mellesleg nincs nálunk semmi eső ellen védő szerszám, így mire hazaérünk, már egyébkent is bőrig fogunk ázni. - ekkor olyan reakció következett, amire legkevésbé számítottam. Egy halkat sikkantott, mögém meredt, és egy Lout suttogott.

Átfutott az agyamon, hogy esetleg a bántalmazója áll mögöttem, de hogy az enyém, az még véletlenül sem.

Harry Styles

Ahogy a pályára sétáltam, már biztos voltam benne, hogy Ő az.

Hiszen senki más nem áll ilyen féloldalasan, és senki máson nem lóg így a mez. Ha nem dobogott volna a torkomban a szívem, valószínűleg elmosolyodtam volna. Nem vett észre, míg mögé sétáltam, viszont a lány annál inkább.

Rám meredt, mintha felismerne, majd egy aprót sikkantott. Lou villámgyorsan megperdült a tengelye körül, majd gyilkos pillantással nézett rám. Aztán felismert…

Arcára az érzelmek különös keveréke ült ki. Tekintete tele volt fájdalommal, és szomorúsággal, de volt benne még valami az előbbi dühből is. De aztán vállait leejtette, és mérhetetlen fájdalom ült ki az arcára.

-Lou… - suttogtam, mert a hangom valahol még Londonban maradt, hónapokkal ezelőtt. Arcán ömleni kezdtek a néma könnyek.

El akart fordulni, és elmenekülni, de ezt nem hagyhattam.

Még egyszer nem élném túl, ha el kellene veszítenem. Inkább megtudom a fájdalmas igazságot, mintsem, hogy továbbra is kétséget között tengődjek. Előreléptem, és elkaptam könyökét, de azonnal el is engedtem, mert ahol összeértünk, mintha elektromos kisülés lett volna. Felém fordult, és rám emelte tekintetét. Szeme csillogott a könnyektől, de gyönyörű volt.

Milliószor szebb, mint amilyenre emlékeztem.

Ebben a pillanatban telítődtem minden érzelemmel.

Nem voltam képes tovább magamba tartani az könnyeimet, így szabad utat kapva folytak végig arcomon. Nem éreztem fájdalmat, se hiányt, se csalódottságot, sőt még ürességet sem.

Nem bírtam tovább, ajkaira hajoltam.

Teljesen megdermedt, és óriási szemeket meresztett rám.

Nem érdekelt abban a pillanatban semmi, de ha el lökött volna magától, kész lettem volna távozni. Azonban ahogy ajkaink összeértek, hirtelen minden felrobbant körülöttünk. Rázott a görcsös sírás, és azt se tudtam hol vagyok.

Érzések ezrei rohantak meg, olyanok amiknek még csak a létezését sem sejtettem. Éreztem, ahogy ellazul, de nem csókolt vissza.

Kis kezeit mellkasomra vezette, és lassan el kezdett eltolni magától.

Testem felé akart mozdulni, átölelni, és szorosan tartani, de agyam tudta, hogy ez az elutasítás jele, és miközben ha lehetséges, még kisebb darabokra tört szívem, lassan elhúzódtam.

Ahogy szemeibe néztem, mélységes megvetést, és sajnálatot láttam kék íriszeiben, ajkain pedig egy apró mosoly játszott.

-Bocsáss meg Harry, de most arra kell kérnelek, távozz, vagy hagyj elmenni. Nekem ez nagyon fáj… - nem bírtam tovább, félbeszakítottam.

-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni.

Akkor este a Management megkért, hogy hagyjalak el bármilyen áron, mert különben tönkretettek volna minket, és … hát… bántottak volna.

Azt mondtam, hogy érted bármit megtennék, csak ne bántsanak, mert nem tudnám elviselni, ha fájdalmat okoznának neked, és nem biztos, hogy meg tudlak védeni. Ezért úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nem szeretlek, és akkor talán lesz esélyed találni valakit, akit szerethetsz, és teljes életet tudsz vele élni.

Az pedig, hogy nekem fájni fog, nem érdekelt, azt akartam, hogy neked jó legyen. Aztán úgy tettem, mintha nem fájna, és a többiekkel is közöltem, hogy meguntam a velük való munkát, és semmit nem jelentenek nekem. Viszont közben minden mondattal egyre kisebb darabokra szakadt a szívem. Nem tehettem mást, csak némán hallgattam, mert nem mondhattam, el hogy fontosabb vagy nekem, mint az életem.

Nem vágytam másra, csak, hogy elmondhassam az igazat, de nem tehettem. - nem tudtam folytatni, mert szavaim elakadtak a sírástól. - Nem tehetjük meg nem történtté … ami az elmúlt hónapokban történt velünk, de … még egyszer az életben el akartam mondani az igazat, és tudni, hogy tudod, mi történt…

Azóta, hogy akkor ott megismertelek, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Aztán … elszakítottalak magamtól, amibe majdnem belehaltam, csak az tartott életben, hogy te élsz… - könnyeim forró patakként csordogáltak le arcomon, miközben én csak gyönyörű kék szemét tudtam nézni. - De most, hogy újra itt vagy… hogy találkoztunk … minden jobban fáj mint ezelőtt. Most, hogy tudom, hogy még vagy…, de nem vagy az enyém…

Régen, mikor még nem tudtam az érzéseidről, minél közelebb kerültünk egymáshoz, annál jobban szenvedtem. De akkor még nem tudtam, mi is az a fájdalom… Nem szerettem arra gondolni, hogy egyszer elválunk, úgy gondoltam olyan nem történhet… - már nem láttam semmit, mert könnyeim egyre csak ömlöttek szememből, így inkább lehajtottam a fejem, és zokogva folytattam. - Szellemként kísért a csók, amit akkor este váltottunk … pontosan érzem ahogy ajkaid az enyémhez érnek, és lassan simogatnak. Viszont most már egy fájó sebhely van a helyén... A lelkem legfontosabb része vagy, és az hogy kiszakítottalak magamból gyötrően fáj. Nem tudok így élni tovább… Ha te is úgy szenvedsz, ahogy én, nagyon kérlek, mondd meg! Kérlek próbálj meg megbocsátani nekem… - nem bírtam tovább, térdeim összecsuklottak, nem tartva meg engem, és térdre borulja sírtam előtte tovább.

Louis Tomlinson

Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, és mikor térdre esett előttem, nem bírtam tovább. Könnyeim nedves csíkot hagyva maguk után, gördültek végig arcomon. Én is térdre ereszkedtem, szembe vele, és álla alá nyúlva megemeltem csodálatosan gyönyörű arcát.

Harry Stlyes

Először csak egy apró puszit kaptam, de én képes lettem volna ezzel is beérni. Csak tudni akartam, hogy mellettem van, és ezt ajkai az enyémeken tökéletesen bizonyították. Egy pillanat múlva azonban újra elhajolt, hogy szemembe nézhessen.

Gyönyörű kékségei könnytől csillogtak, aggodalom, kétségbeesés, és félelem sütött belőlük.

Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe. Hosszan csókoltuk egymást, nem törődve azzal, hogy mi történik körülöttünk.

Levegőhiány miatt egy pillanatnyi szünetet tartottunk, de után újrakezdtük.

Nem tudtam gondolkodni, csak egy biztos pontba kapaszkodtam, hogy ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel van tele.

Aztán lassan az utolsó gondolatom is elszállt, és átvette a helyét az egész testemet átjáró bizsergés. Úgy tűnt, csodák mégis léteznek, csak hinni kell bennük…

15.rész Football

Drágaságaim, ha még vagytok!

El sem tudom mondani, mennyire nagyon, rettentően sajnálom, hogy így itt hagytalak benneteket, mindenféle életjel nélkül. Rettenetes lelkiismeret furdalásom van, és nem tudom meg tudtok-e nekem bocsátani. Londonban voltam egy hetet, de tudom ez nem mentség…. Borzalmasan érzem magam emiatt… Sajnálom… Nem ígérek ezek után semmit, csak próbálom gyorsan hozni a részeket. Ha vagytok még, akkor nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy kitartatok mellettem.

Hálásan köszönök mindent, imádlak benneteket:

xoxo Lilly

Harry Styles

Akkor nem tudtam értékelni minden egyes másodpercet, amit együtt tölthettünk… Természetes volt, hogy van nekem, nem gondoltam, hogy egyszer minden tönkremegy, vagyis tönkreteszem… Ki kellett volna állnom kettőnkért, vagy nem kellett volna neki bevallanom az érzéseimet, úgy most csendben szenvedve, de mellette lehetnék… De most már csak a néma sikolyok és végtelen fájdalmak maradtak nekem. Tudom, hogy el kellene valahogy felejtenem, de ez lehetetlen, és nem is akarom…. Ő volt, és még mindig Ő a mindenem…. És az is marad…..

Hallgattam, ahogy halkan kopog az eső az ablakaimon, és csak arra tudta gondolni, ahogy arcán végigfolytak a könnyek, amiket én okoztam…

Vissza akartam menni az időben, és ráordítani az akkori önmagamra, hogy menjen vissza, és csókoljon le minden egyes könnycseppet az arcáról, mert minden csepp önmagában többet jelentett nekem az egész világmindenségnél.

De már késő…

Menekülni akartam a gondolataim elől, és úgy döntöttem el utazok valahova, ahol talán nem ismernek fel, és egy új életet próbálok kezdeni magányosan.

A legjobb helynek erre a ködös, esős Skócia bizonyult. Egyszer voltam még anyukámmal egy kisebb városkában, Elginben, és most ez tűnt a legjobb döntésnek.

1 hónappal később 

Teljes üres ház, mindenféle emlék, érzelem nélkül, semmi nem emlékeztet rá, és mégis minden.

Az ágyról azonnal Ő jut eszembe, ahogy csikizéssel ébresztget, többé-kevésbé sikeresen, az ablakokról, ahogy hógolyóval dobáltam az ablakát, hogy jöjjön ki végre.

A konyháról, ahogy a reggeli teámat készíti, a konyhapultról az, ahogy egyik reggel, mikor másnapos voltam, egy zacskó gumicukrot tolt elém.

„-Hidd el én sem tudom miért segít, de mikor először voltam másnapos nekem is ezt adták. - megpróbáltam, de nem éreztem semmilyen hatást, csak, hogy felfordul tőle a gyomrom. - De nekem nem segített.” - fejezte be a mondatát, és utána hosszú perceken át simogatta a wc fölött a hátamat, miközben a gyomromból az édesség hatására minden visszakívánkozott.

***

Az ablakhoz sétáltam, és észrevettem, amit addig valamiért nem, pedig egészen feltűnő volt, hogy egy focipálya egyik végére van kilátásom.

Ahogy percek után sikerült visszaszorítanom az elmémet elborító emlékeket a focizó Louisról, tudatosodott bennem, hogy a pálya nem üres.

Egy fiatal lány, és egy nála jóval idősebb fiú rugdosta a labdát, vagyis nem, inkább a hasukat fogták a nevetéstől, mikor a lány ügyetlen próbálkozása miatt hanyatt vágódott. A fiú felsegített, majd megforgatta maga előtt, hogy nem esett-e komolyabb baja, de a lány ettől valószínűleg megszédült, és a srác mellkasának esett, amitől mind a ketten felborultak, és a műfüvön folytatták a kacagást. Szerelmesek… De a nem, hisz a lány ekkor belebokszolt társa vállába, mire az, nem erősen de visszaütött. Ilyet szerelmesek nem csinálnak, csak barátok, vagy testvérek. És ebben az esetben valószínűleg a testvérek a helyes találgatás.

A fiú ekkor az én irányomba fordult arccal…

Louis Tomlinson

Lilynek elmagyaráztam miért döbbentett meg ennyire a neve, és az egész életemet elmeséltem. Teljesen megértett, nem undorodott attól, hogy egy másik férfit szeretek.

Nem ítélt el, elfogadott. És egy olyan társra leltem benne, mint amilyenre soha életemben nem számítottam. Szinte minden dologban egyezett a véleményünk, kivéve Harryvel kapcsolatban.

Én nem haragudtam rá, csak továbbra is fájdalmasan, reménytelenül szerettem, viszont Lily nagyon mérges volt rá. Azt hajtogatta, hogy nem ért engem, hiszen tönkretett, és elvette a szívemet, és én mégis szeretem.

De Ő ezt nem értheti, amíg nem élte át, hogy csak egy fontos ember volt az életében, és elvesztette. Ha rajtam múlik, soha nem is fogja soha átélni. Én mindig ott leszek neki, pótapának, pótbátynak, amire éppen szüksége van. Ő pedig az életem napsütötte szivárványa.

Elhatároztuk, hogy hozzám költözik, így nagyobb biztonságban lesz, és mind a kettőnknek lesz legalább valakije.

Egy darabig tartott még teljesen megismerkedtünk, megszerettük egymást, és természetesen, amíg Ő felgyógyult. Utána együtt elkezdtünk programokat csinálni, ugyanis Őméltósága nem engedte, hogy egész nap a szobámban ülve sírjak vagy rajzoljak. Először a parkig mentünk, aztán már színházba, moziba, vásárolni. És egy idő után elérte, hogy újra kezdjek élni. Harryt még mindig nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni, vagy legalábbis nem gondolni rá, de így néha már egészen jól éreztem magam.

Viszont volt benne valami különösen furcsa. A nevemet, illetve a Vele való kapcsolatomat elmondtam neki, de a nevem ne jelentett neki semmit, nem tudta ki vagyok, és ezen az állapoton nem is akartam változtatni.

Azon néha elgondolkodott, hogy nem járok dolgozni, és mégis szinte mindent megengedhetek magamnak, de ilyenkor eltereltem a témát. Viszont semmi nem tarthatott örökké.

Valamilyen ruhát próbált az egyik üzletben, én a próbafülke előtt ülve vártam, mikor megszólalt a rádióban egy túl jól ismert dallam. Ő éppen kijött, elmosolyodott, és halkan énekelni kezdete.

„And we danced all night

To the best song ever”

Teljesen ledöbbentem. Mégis ismer minket?

„-Ismered ezt a számot? ”- csak ezt kérdeztem meg hangosan, és beszéd közben próbáltam teljesen közömbös maradni.

„-Már hallottam párszor, de nem tudom kik az előadók, és annyira nem is érdekelt, hogy elkezdjek utánajárni.” - nézett rám kérdő mosollyal. „- Miért?” - ekkor érkeztünk az én szólómhoz, és lassan énekelni kezdtem, mire gyönyörű smaragd szemei kikerekedtek. „- Ohhh… szóval igen.” - most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá, felhúzott szemöldökkel, mire folytatta. „- Mindig is gondoltam, hogy valaki híres vagy, mert egyébként, hogy tudnál munka nélkül nem csak magadat, de engem is eltartani. Most már tudom.” - mosolygott. „- Csak nem értem miért nem mondtad el, hisz ebben semmi szégyellni való nincs, sőt.” - itt újabb órás magyarázás következett amíg hazamentünk. De azóta minden a helyére került, és most már tényleg olyan lett, mint egy két lábon járó napló, és egyben a húgom. 

***

-Viiiiiii…. Mit csinálunk ma? - ugrott az ágyamra.

-Neked is szép reggelt! - mosolyogtam .Magamhoz öleltem vékony kis testét, és egy puszit nyomtam a hajába. - Pfujjjjj…. Engedj el! - vergődött kacagva a mellkasomon. Elgondolkoztam, hogy mi lenne velem nélküle. Nem vagyok benne biztos, hogy még élnék. Valószínűleg belepusztultam volna a fájdalomba, és a hiányába. De ez a csöpp lány ezt nem engedi. És még éhen halni sem hagy, bár a sütijein kívül körülbelül minden főztje ehetetlen, de ezt neki nem szabad tudnia.

-Én is szeretlek. - mosolygok, bár ezt a szót kimondani még mindig egy kicsit fáj. - Arra gondoltam, hogy esetleg beavatlak egy számomra fontos játék alapjaiba. És ne tiltakozz! Múlt héten voltam veled 3-szor vásárolni, és megígérted, hogy eljössz velem. - mondtam mikor ellenzésre nyitotta a száját.

-Hát jó, de akkor felvehetem a mezedet?

***

Jó volt újra  a műfűre lépni. 

Jó volt újra érezni, ahogy besüpped alattam. 

Le akartam feküdni, és csak bámulni az egek, a felhőket, viszont az a vágyam, hogy újra labdába rúgjak, nagyobbnak bizonyult.

Már felgyógyult védencem is így volt ezzel, mert ahogy beértünk, minden figyelmeztetés nélkül hozzám rúgta a labdát, vagyis csak akarta.

Mert a nyirkos füvön megcsúszott, és hanyatt esett. Szinte hallottam a nyikkanás, ahogy földet ért, de egy pillanat múlva felnevetett, amivel tudtomra adta, hogy nincsen komolyabb baja.

Kacagása ragályos volt, mire felsegítettem a földről, már én is vigyorogtam.

Megforgatta magam előtt, de nem látszott semmilyen sérülésnek nyoma, viszont valószínűleg még az eséstől, elveszítette az egyensúlyát, és rám esett. Innentől már nekem is folytak a könnyeim a nevetéstől.

Az a furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének, így a tekintet sejtett irányába fordulva tápászkodtam fel. 

De csak egy üres ablakot láttam, ahol éppen ekkor húzták el a függönyt. 

14.rész Fate

Kedves Drága Imádott Olvasóim!

Tudom, hogy azt ígértem, hogy kedden vagy szerdán lesz rész, de egy számomra nagyon nagyon fontos embernek készítek írásokat, sajnos határidőre, aminek a vége már nagyon nagyon közel van, és így ennek az írására alig maradt időm. Nagyon nagyon sajnálom, próbálok nagyon igyekezni.

Tudom, hogy ezek még mindig a nagyon unalmas részek közé taroznak, és lehet, hogy ezeket is meg lehetne írni izgalmasabban, de én sajnos nem tudom. Nagyon sajnálom!

De azért jó olvasást! :)

xoxo Lilly

Ui.: Remélem mindenkinek nagyon jól telik a nyár. És továbbra is fagyiban gazdag nyarat kívánok mindenkinek! :3

Liam Payne

Ezt kellett tennünk, bármennyire fájt is. Nem volt már One Direction, csak papíron, és nem akartuk, hogy a rajongók, azt higgyék minden rendben, mikor semmi nincs rendben. És meg is tettük…

Telefonom rezgése rezzentett ki elmélyült gondolataimból. A saját cuccaimat raktam dobozokba, hogy végleg elhagyjam a One Direction házat, hiszen ez a hely fájó emlékeket idézett fel bennem. És ezeket, bár nem tudom soha már elfelejteni, de megpróbálom elmém leghátsó zugába száműzni őket.

A képernyőn ismeretlen szám villogott, amit nem értettem. Kit érdeklek most!? Ahogy felvettem egy utált hang szólt bele.

- Szia! Itt Harry Styles! - hallottam a jól ismert hangot, de addigra már a megszokás megszólalt belőlem.

- Jón…! Ooooo…. Hát te!? - kezdtem bele, de mikor meghallottam a nevet - mintha a hangból nem tudtam volna kitalálni?! - a torkomra forrt a megkezdett mondat, és a hónapok alatt felgyülemlett düh előtört belőlem. De sajnos hangom nem tükrözte eléggé érzelmeimet, pedig telefonon keresztül is szívesen megvertem volna a hang tulajdonosát, hiszen tönkretette Lout, a mi álmunkat pedig összetörte.

- Figyelj el kell mondanom valamit… Egy hónappal azelőtt mielőtt otthagytalak benneteket…

Egy órán keresztül hallgattam őt, a végére elsírta magát, és nekem is könnyek szúrták a szemem. Már mindent értettem. Nem  tudtam még csak elképzelni sem, miken mehetett át az elmúlt hónapokban, mennyire szenvedhetett. Csak egy gondolatom maradt miután elköszöntünk egymástól. Elmondani Louisnak…

Louis Tomlinson

A telefonom kijelzőjén Liam neve villogott. Nem akartam vele beszélni. Nem mérges, inkább csalódott voltam miatta. De végül, úgy döntöttem, inkább felveszem, lerázom, minthogy kinyomjam.

- Szia Li! Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra. Kérlek hagyj, ne keress többé. - persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de nem tudtam mit tenni, kicsúszott a számon. Még hallottam, ahogy azt kiáltja, hogy

- Neeee, Lou, Harry szere… - de a végét már nem hallottam, kinyomtam. Ahogy kimondta a nevét, mintha kést forgattak volna a szívemben. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Hazz mégis szeret, félreértés az egész. Nem, biztos, hogy nem…

Halk lépteket hallottam meg a lépcsőn, amitől hirtelen a torkombe ugrott a szívem. Aztán bevillant, hogy valóban nem vagyok egyedül a házban, és gyorsan a lépcső felé fordultam. Megláttam a kis védencemet, ahogy botorkálva jön le a lépcsőn a pólómban.

Nem látott meg, de elindult a konyha felé. Már majdnem odaért hozzám, mikor hirtelen a fejéhez kapott, és ha nem kapom el a földre zuhan. De nem ájult el, és egy pillanat múlva ki is nyitotta a szemét.

És mikor szemébe pillantottam, majdnem elejtettem törékeny testét. Egy nagyon ismerős smaragdzöld szempár nézette vissza rám…

Harry Styles

Liam hívott, hogy hiába hívja Lout, nem veszi fel többet. Úgy tűnik betartja az ígéretét, hogy nem hagyja, hogy többé keresse. Meghalt bennem az utolsó remény szikrája is, már soha nem találkozunk többé…

Reménykedem benne, hogy egyszer még elmondhatok neki mindent, az igazságot, majd elveszíteni ezt a reményt, jobban fájt, mintha semmit sem reméltem volna…

Louis Tomlinson

Az emlékek olyan erővel rohantak meg, mint még soha. Ahogy Harry fekszik a karjaimban, ahogy ugyan így kinyitja szemeit, mikor másnap felébred a nyaralójában, ahogy nevet mikor megcsikizem, és ahogy akkor csillog a szeme.

De ezekre már nem szabad gondolnom.

Nem tudom, hogy tegnap este miért nem vettem észre ezt a szempárt, valószínűleg a rossz fényviszonyok miatt.

 Csak néztem tovább a karjaimban fekvő lányt, aki vagy a fájdalmaktól, és fáradtságtól nem tudott mozdulni, vagy félt tőlem, és attól tartott, hogyha megmozdul, akkor esetleg bántani fogom.

Aztán lassan mozogva talpra állítottam, de még mindig csend feszült közöttünk, amit mielőtt még megtörhettem volna, megelőzött.

- Hol… vagyok… és hogy…kerültem ide…? - hangja remeget, és néha kicsit meg is bicsaklott.

- Gyere, kérlek ülj le ide és mindet elmesélek. - suttogtam, és az asztalnál kihúztam még egy széket az enyém mellet, majd odavittem neki teáját, és én is leültem. Nem tudtam, hogy kezdjem le, de végül úgy döntöttem, hogy mindenről, beleértve magamat is az igazat mondom, hiszen mi értelme lenne hazudni, egy ilyen kis ártatlan lénynek?!

- Tegnap, mikor hazafelé tartottam, meghallottam a kiáltásaidat, és odasiettem. Nem tudom mennyire emlékszel, de volt egy férfi, aki, hát megpróbált megerőszakolni… - mindent elmondtam neki arról, hogy hazahoztam, és hogy végül lefektettem.

Mikor arról meséltem, hogy levetkőztettem, és megfürdettem, összerezzent, és a szeme az ijedtségtől csillogott, azért mert hát én mégiscsak férfi vagyok, és nem tudta, hogy nekem a női test semmit nem jelent.

- Ne félj, én nem a lányokat szeretem… vagyis igazából életem első 18 évében azt hittem, de kiderült, hogy igazából senki mást nem tudok szeretni, csak egy embert…, aki engem nem… De ez most mellékes! - mondtam, el bár a hangom egy-két helyen megcsuklott, az utolsó mondatot sikerült összeszedetten mondanom. Tekintete először csodálkozást, aztán döbbenetet, végül pedig legnagyobb megdöbbenésemre szeretetet, és sajnálatot tükrözött.

De egy szót sem szólt csak nézett. Szeme döbbenetesen hasonlítottak az Övéire, arra a két eleven smaragdra, amiket már soha többet nem látok.

- Köszönöm… - suttogta. - Akitől megmentettél az a volt barátom. - szemem kikerekedett a döbbenettől, hiszem azt a férfit minimum húsznak, sőt még többnek néztem, és nem értettem, hogy egy ilyen lánynak, mint ő, hogy lehetett ilyen barátja. - Tudom 5 év különbség van köztünk, de egy nagyon jó barátom volt gimi elején. Senki nem akart velem barátkozni amiatt, mert … árva vagyok … - szemei könnyel teltek meg az emlékek hatására. - ...csak Ő. 

Régen egy duci fiúcska volt, és ketten voltunk kirekesztettek.

Aztán nagyon összebarátkoztunk, rávettem, hogy kezdjen el edzeni. És végül összejöttünk, bár részemről inkább csak nagyon nagyon szoros barátságról volt szó, de akkor úgy éreztem, hogy az életem függ attól az embertől.

Viszont mivel az árvaházat 14 évesen el kellett hagynom, és nem volt semmim, se senkim, ezért elkezdtem dolgozni… - elharapott mondata sejtette, hogy nem szeret munkájáról beszélni, amit sajnos volt egy sejtésem, hogy egy árva kislánynak mi lehetett. Bárki is ez a lány óriási szenvedéseken mehetett keresztül, és úgy éreztem a feladatom mostantól megvédeni. - Ne értsd félre, nem örömlány vagyok, hanem sztriptíztáncos, bár végül is az én esetemen majdnem ugyan az.

Szóval elkezdtem pénzt keresni, és a bárban egyre népszerűbb kezdtem lenni, olyan értelemben, hogy egyre többen kértek tőlem különszámokat, ami elég jövedelmező, így tudtam bérelni egy kis lakást.

És ahogy ő egyre népszerűbb lett a nők körében, úgy lett velem egyre ellenségesebb.

Aztán egyszer összevesztünk, mikor részeg volt, és hozzám vágta a kezében lévő üveget, és hát ez lett… - húzta el barna tincseit a szemétől, ezzel felfedve a már tegnap este észrevett heget. 

- Utána szakítani akartam vele, amitől annyira dühös lett, hogy megerőszakolt.

És onnantól nem tudtam menekülni, mindig megtalált, még ha az utcán bujkáltam is.

És mindig ugyan az lett a vége, mint mikor el akartam hagyni. Hiába kiabáltam mindig segítségért, megfenyegetett, hogyha szólok a rendőröknek, megöl.

Azért, hogy ezt nem vegyem üres szavaknak, lefogott, és megvágott egy késsel a hátamon, a gerincem mentén, és otthagyott a lakásomban egyedül.

Annyira véreztem, hogy kihívtam magamhoz a mentőket, de arra már nem emlékszem, hogy mikor értek oda, mert elájultam.

Mikor felébredtem kórházban voltam, ahol az orvosok faggatni kezdtek, hogy mi történt, hogy szereztem a sebet.

Azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire, és ők el is hitték. A sebet a hátamon összevarrták, és mivel a gerincem mentén fut nem lehet észrevenni.

Miután a kórházat hetek múlva elhagytam egy darabig azt hittem megmenekültem, de  tegnap este elkapott, mikor a bárból jöttem, ki és ha Te nem lennél, már lehet, hogy én se… - a végére elsírta magát, és az szemet is könnyek szúrták.

Nem tudom, hogy hogy lehet ennyire kegyetlen a sors, egy ilyen kis, gyönyörű árvával. Egy dologban biztos voltam. Őt már soha nem engedem el, és ha kell az életem árán is megvédem. De ki az az Ő?

- Rettentően sajnálom… Most már vigyázok rád… - csitítgattam a zokogó lányt, és nekem is könnyek folytak már az arcomon. - Mindent elrendezünk, és megbeszélünk, csak most még pihenned kell. Minden rendben lesz… De még be se mutatkoztam, Louis William Tomlinson vagyok. És te? - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.

- Liliana Styles.

13.rész The Past

Kedves, drága Olvasóim!

Elképesztően sajnálom, hogy megint késtem, de múlt héten volt a ballagásom, és az évzáróm is, valamint kedden és szerdán sem voltam itthon. Tudom ez nem mentség…

De most már, mivel itt a nyár, remélem tényleg tudok gyakrabban részt hozni, ha még valakit érdeleknek.

A részről ... inkább semmi ...

Kellemes nyarat mindenkinek! Jó olvasást! :)

xoxo Lilly

U.i. Kinek, hogy sikerült az év vége? (aki még iskolás) Remélem jól! ;)

Harry Styles

Miután kiléptem a szobából, majdnem összeestem a rám törő sírógörcstől. A szobámig vonszoltam magam, és miután bezártam ajtaját, a földre kuporodtam, és néma zokogásban törtem ki. Hogy tehettem ilyet!? Mindent tönkretettem! Miért így kellett csinálnom?

Nem értem miért engedték meg a Fentiek, hogy találkozzunk, ha utána meg nem engedik, hogy együtt legyünk.

Louis Tomlinson

Reggel azzal a furcsa érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül.

Lassan fél éve teljesen egyedül éltem, alig szóltam valakihez, csak ha a fiúk hívtak, de akkor is a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam nekik. De találkozni és szemtől szembe beszélni velük nem akartam, és nem is lettem volna képes rá.

Eszembe jutott, hogy szegény lány, aki a szomszéd szobában fekszik mennyire megijedhet majd, mikor felébred.

Nem hiszem, hogy bármire emlékszik a tegnap estéből, és valószínűleg azt fogja hinni, hogy az aki megerőszakolta, még el is rabolta. De a sebeiből következtetve lehet, hogy nem ez lenne az első alkalom.

Ilyen aggasztó gondolatokkal másztam ki ágyamból, és hónapok óta először próbáltam meg valami emberi kinézetet erőltetni magamra. Elővettem egy kevésbé nyúzott pólót, és egy farmert. Nagyjából meg is borotválkoztam, de nehéz volt, mert már lassan akkora szakállam nőtt, mint Gandalfnak.

Mikor már úgy gondoltam, hogy rendbe szedtem magam annyira, hogy nem fog hajléktalannak nézni, amilyen halkan csak tudtam, átosontam a „szobájához”. Óvatosan, hogy ne keltsek semmilyen zajt benyitottam, titokban reméltem, hogy nincsen ébren. El se tudom képzelni, hogy fog zajlani az első beszélgetésünk. Mi lesz ha felismer, és sikítva a nyakamba ugrik, belegondolni is rossz.

Azonban ő csendesen szuszogott. Olyan volt, mint egy törékeny kis angyal, ahogy barna haja szétterült a fehér párnán. Legszívesebben most megkeresném azt a tegnapi fickót, és holtra verném. El se tudom képzelni, miért kellett bántania ezt a lányt.

Ugyanolyan odafigyeléssel, mint ahogy kinyitottam, becsuktam az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Fogalmam sem volt mikor fog felébredni kis „vendégem”, az sem biztos, hogy ma, hiszen tegnap olyan megrázkódtatások érték, amelyeket nem biztos, hogy a szervezete egy éjszaka alatt ki tud heverni.

Most először fordult elő az utóbbi időben, hogy reggel nekiálltam reggelit készíteni, ugyanis már az nagy dolog volt, ha naponta egyszer ettem. Testem teljesen „vegetáló üzemmódba” kapcsolt Nélküle.

Rájöttem, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha görcsösen arra figyelünk, hogy ne gondoljunk rá.

Ha viszont nem veszünk róla tudomást, talán egy kicsit gyengül, de csak azon az áron, hogy mindenem, minden érzésem vele gyengül.

Ahogy elővettem két bögrét, illetve két tányért fájdalmas emlékek jutottak eszembe, amelyektől könny szökött a szemembe. Eszembe jutott, hogy régen akkor terítettem két személyre, mikor együtt laktam Vele, és Vele reggeliztem.

„Azok az idők már elmúltak, és soha nem is jönnek vissza, sőt lehet, hogy soha az életben nem találkozol vele többet. Miért kell minden nap, minden egyes percében felszakítanod a sebeidet!?”

Leültem a az asztalhoz egy bögre teával, elkezdetem átnézni az oda felhalmozott újsághegyeket. Ahogy ez a lány megjelent, mintha kezdett volna valami szín visszatérni kifakult életembe. Az elmúlt hónapokban a padlásszobában töltöttem napjaimat, csak aludni jöttem le… vagy azért sem.

Ezeket a magazinokat pedig minden este mikor hazasétáltam, és kiürítettem a postaládát, kinyitás nélkül erre az asztalra dobtam.

Ahogy rendezgettem őket, megakadt a szemem az egyik borítón. Mintha én lettem volna rajta … vagyis mi.

Harry Styles

Feloszlott a világ leghíresebb fiúbandája

Ezen a héten ez minimum a harmadik újság, aminek ez a szalagcíme. De sajnos ez volt a borzalmas igazság. Így nem folytathattuk, hogy én itt Elginben, Írország egyik városában csücsülök, miközben a fiúk Londonban, Ő pedig … fogalmam sincs hol van.

Nem tudom hány este még az életem, de mikor beléptem akkor az X-factorba, a sors úgy döntött, hogy innentől bármennyi is van hátra, azt Nélküle, az életem nélkül kell leélnem.

Nem voltam képes az öngyilkosságra, mert én tettem őt tönkre, egyben a saját szívemet is én szakítottam darabokra, és ha Ő képes nélkülem élni, akkor nekem is meg kell próbálnom.

Minden perc évmilliárd hosszúnak tűnik … és az óra minden kattogása is csak üresen kong a négy fal között.

Egész nap csak ülök itt és gondolkozok, hogy hogy tehetném mindezt jóvá. Arra jutottam, hogy sehogy.

Nem tudtam volna úgy elválni a fiúktól, hogy az elmondom igazat, mert azt mondták volna, hogy megoldjuk együtt, ezért nem kell hátrahagynom az életem … de nem tudtuk volna megoldani.

Így inkább mélyen megbántottam Őket, hogy ne legyen az a kísértés, hogy meggondoljam magam. És amivel a legnagyobb fájdalmat tudtam okozni, az az érzéseim letagadása volt, hiszen olyanok voltunk egymásnak mintha a testvérek lennénk.

Sőt még talán annál is szorosabb volt a kötelék...

De ha az elválás ilyen iszonyú kín, jobb lett volna, ha sosem találkozunk Louval.

Attól hogy mindent, amit csak lehetett, tönkretettem, a világ még világ marad.. az égbolt, égbolt, a nevetés, nevetés marad.. csak ezek nekem már semmit nem jelentenek.

Mert én, már nem az vagyok, aki voltam… nincsenek érzéseim, nem tudok örülni, vagy remélni. Már azt se tudom remélni, hogy egyszer talán megint olyan lesz minden, mint régen. Minden éjszaka azt álmodom, hogy újra vele lehetek, hogy az enyém, de minden reggel felébredek…

És mindig kiderül, hogy csak egy álom volt az egész.

Most viszont már nem láttam más megoldást, mert úgy éreztem belefulladok a saját érzéseimbe. A telefonomért nyúltam, amin már álmomban is tudtam, hogy jutok el ahhoz a hívásgombhoz.

-Szia! Itt Harry Styles!

-Jón…! Ooooo…. Hát te!?  

Louis Tomlinson

De jó már azt sem tudom meg, csak újságokból, hogy életem legmeghatározóbb tagjainak szétválnak útjai. Legalább felhívhattak volna, hogy tudjak róla, mert ha ezt most nem találom meg, akkor még hónapokig, vagy talán évekig hittem volna, hogy még létezik a One Direction.

A cikkre nem voltam kíváncsi, nem vágytam újabb fájdalomra. Úgy tűnik akkor most már tényleg mindennek vége…

Gondolataimból telefonom éles csengése szakított ki.

12.rész Pain

Hellóka Drága Olvasóim!

Nagyon nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, el se tudjátok képzelni, milyen örömöt tudtok nekem ezekkel okozni! *---* Dreamy Girl-nek pedig nem tudom elégszer megköszönni a díjat! Fantasztikus érzés volt, mikor elolvastam, hogy díjat küldtél nekem! Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm!<3

Lassan itt az évvége, remélem most már majd gyakrabban tudok részt hozni, és talán stressz nélkül jobban is fog menni az írás, és akkor színvonalasabb részeket olvashattok tőlem! :)

Naygon szeretnék „reklámozni” egy blogot, amit szerintem mindenkinek nagyon fontos lenne olvasni, mert egy zseni az írónő. ---> More Than Friends

Mindenkinek nagyon ajánlom, nekem nagyon nagyon tetszik. ;)

(remélem akkor nem baj, hogy reklámozlak)

A részről nem igazán tudok mit mondani, úgyhogy inkább:

Jó olvasást mindenkinek!

xoxo Lilly

(ez az én rajzom)

Louis Tomlinson

Azt mondják, egy idő után minden megfakult emlékké válik, de én nem tudom őt elfelejteni. Telnek a hónapok és szinte semmit nem tudok róla.

Nekem ő volt az életem, de úgy tűnik én csak egy rövid, semmitmondó fejezet voltam az övében. A szívem menthetetlenül összetört, és bár elméletileg az idő rá az egyetlen gyógyír, de ahogy telik az idő csak egyre jobban fáj.

Ha rá gondolok eszembe jut, minden boldog pillanat, minden érintése a bőrömön itt maradt. 

Az első hónapokban reménykedtem, hogy keres, csak nem talál, viszont azóta már lassan fél év telt el. A fiúkat se kereste, nem írt semmit, elment. Végleg. Ennyi volt. Ennyit számítottunk neki.

Már sötétedett, mikor a szokásos vendéglőmből tartottam „hazafelé”. Ahol ő nincs azt nem tudom hazának mondani.

Minden este oda jártam, mert ott még mindig jobb volt mint otthon, magányosan. Mindig elvonultam egy félreeső asztalhoz, és hallgattam az ajtó fölé szerelt csengő csilingelését, az emberek beszélgetését, lányok nevetgélését, a pincérek cipőjének kopogását. Figyeltem kibontakozó kapcsolatokat, láttam ahogy mosolyognak az emberek, de én csak tengődtem.

Itt talán senki nem ismert, de ha ismert is, nem ismert fel. Már csak egy felismerhetetlen lenyomata voltam régi önmagamnak. Nem tudtam mosolyogni, de már sírni sem. Általában csak meredtem magam elé, és azon gondolkodtam, hogy mennyi arra az esélyem, hogy ha lehunyom a szemem, meghalok. De sajnos nem volt ilyen kegyes a sors.

Ha vissza tudtam volna menni az időben, valószínűleg még azt is megakadályoztam volna a régi énemnek, hogy az X-factor ezer kilométeres körzetébe betegye a lábát.

Az ami körülbelül 6 hónapja történt, akkor éjszaka történt már csak olyan volt, mint egy vicc. El se tudom képzelni, hogyan bízhattam Harrybe. Az érzéseimet felhasználva tett ezzé a lelki roncsá, aki most vagyok. De nem tudok rá ezért haragudni, ő csak őszinte volt.

A macskaköveket számoltam a talpam alatt, hiszen ha csak nagyon kicsiny mértékben, de ez néhány percre elvonta a figyelmemet Hazzaról.

Ilyenkor csak lebegtem a semmi végtelen felszínén, hiszen már úgyis csak a gondolata éltet. Nem éreztem még ekkora kínt, de még csak tized ekkorát sem. Szinte most már minden este úgy aludtam el, hogy abban reménykedtem, hogy soha nem ébredek fel.

Egy lány sikítása hasított bele a lassan éjszakai csendbe. Összerezzentem, de tovább sétáltam.

-Segítség! Kérem valaki segítsen…

Harry Styles

6 hónappal korábban

Minden tagom remegett a dühtől a fogva tartó kötelek alatt. Hogy képzelik, hogy egy székhez kötözhetnek, azok után, amennyi pénzt rajtunk kerestek!? És mit tettem? Ebben a rendszerben már szeretni sem lehet?

-Nem, nem tudnak kényszeríteni! Soha nem tennék ilyet! Szeretem Louist értse már meg! - üvöltöttem Dave , a Modest! egyik emberének képébe. Ocsmány vigyora azonban szavaimtól még nagyobbra húzódott.

-De tudlak kényszeríteni, te kis buzi! Te génhibás undormány! De hiába, a fizetésemet miattatok kapom, ezért nem ölhetlek meg se téged, se azt a buzi kis barátodat, pedig minnél kevesebb van belőletek, annál jobb! Gyomorforgató, ahogy szeretitek egymást! - vonyítva felröhögött. Ha a kötelek nem tartanak vissza, már rég letéptem volna a bőrt az arcáról.

Engem nyugodtan sértegessen, nem érdekel, de Lout nem! Ő olyan ártatlan, nem tehet semmiről, nem érdemli meg, hogy ilyen szavakkal illessék. - Ha nem hagysz fel a buzulással, elintézem hogy a kis bandád minden rajongója elpártoljon tőletek. Senkik lesztek! Én hát lehet, hogy jól állna a lila a kis pajtásodnak, főleg a szeme alatt! - válla rázkódott a röhögéstől.

Egy biztos, ez az ember sem volt még szerelmes, de abban is kételkedek, hogy egyáltalán képes emberi érzésekre. Tehetetlen dühöm könnyei lassan előtörtek, de nem is akartam őket visszatartani.

-Jaj ne sírj Drágám! - paskolta meg arcom, majd visszakézből arcon csapott. Ennél nagyobb megalázást már el se tudtam képzelni. De Louért bármit kibírok, csak őt ne bántsák, mert abba belepusztulnék. Nagyobb biztonságban lenne, ha soha nem ismer meg. Mindenről én tehetek, legfőképp, hogy most veszélybe került a testi épsége.

-Mit akar, maga féreg? Bármit megteszek, csak Louist ne bántsa! - nem akartam könyörögni, de az a kilátás, hogy talán a szerelmemnek baja esik, teljesen más fényben tüntetett fel mindent.

-Csak hagyd el örökre! - hangzott a tömör, de borzalmas válasz. 

Louis Tomlinson

A lány hangja kétségbeesetten zengett az üres utca elhagyatott házinak falairól visszaverődve. Nem gondolkodtam, azonnali elhatározásból elindultam a hang forrásául szolgáló keskeny utca felé. Befordulva a sarkán borzalmas látvány fogadott.

Egy 16 éves forma lány próbált szabadulni egy nála 20-szor erősebb szorításából. A harisnyája már darabokra szakadva lógott lába körül, pólója az elejénél felszakítva hullámzott körülötte. Egyértelmű volt a férfi szándéka, ezért végig sem gondolva a dolgot indultam meg futva feléjük, és amint odaértem, teljes erőmből bevertem egyet a pasasnak. Nekem sem volt túl sok esélyem ellene, viszont az ütés váratlanul és készületlenül érte, ezért kissé megtántorodva elengedte rabját, aki ernyedten a földre hanyatlott.

A támadó azonban csak megdöbbent, különösebb baja nem lett, bár mintha vért láttam volna szivárogni az orrából. Láttam abból, ahogy felém fordult, és abból ahogy tekintete rám fókuszált, hogy a lány már nem érdekli, csak az aki megzavarta őt.

És az sajnos Én voltam. Nem igazán tudtam mit tegyek, nem láttam semmi esélyét, hogy az ütéseim bármit is érjenek, de nem így akartam meghalni. Az elmúlt 6 hónap minden dühét az ütésembe sűrítettem, és az orrát célozva újra megütöttem. Hallottam az undorító reccsenést, ahogy valószínűleg eltört az orra. Vérző testrészéhez kapott,  és egy lépést hátrált, ezzel időt adva nekem a gondolkodásra.

Ahogy körülnéztem a sikátor szerű utcán nem láttam semmit elszórtan heverő téglákon kívül. Elképedtem saját magamon, ahogy felkaptam egy téglát, és verni kezdtem az embert. A szemem előtt végig Harry arca lebegett, az miatta érzet fájdalom adott erőt minden ütéshez.

Abban a pillanatban, amikor gondolataim rá terelődtek, szememet ellepték a könnyek, és már azt se láttam mit ütök, csak újra és újra lesújtottam a kővel.

Mikor éreztem, hogy a földön alattam fekvő ember izmai elernyednek, abbahagytam, és megtöröltem a szemem. Az arcát elnézve nem sok ütésem talált célt, de arra elég volt, hogy elájuljon.

Remegő kezekkel és térdekkel álltam fel, ujjaim közül a kő kicsúszott, és koppanva földet ért. Ahogy végignéztem a férfin, az össze-vissza zúzódott arcán, és a vérző orrán, nem hittem el, hogy én műveltem ezt vele.

Szinte megsajnáltam, azonban eszembe jutott, miért is történt mindez. Megpördültem a tengelyem körül, és tekintetemmel a lányt kerestem. A falhoz kuporodva ült remegve, és némán zokogott. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy biztonságba juttassam.

Odasétáltam, majd leguggoltam él.

-Nyugi, már nem lesz semmi baj. Hazaviszlek magamhoz, és honlap reggel pedig megbeszéljük, hogy mi legyen utána. Oké? - tekintete fátyolos volt a könnyektől miközben egy aprót bólintott.

A húgaimnál megszokott mozdulattal felemeltem…

Harry Styles

-Meg kell tenned a többiek érdekében. Szegény Niall szerinted, hogy boldogulna a One Direction nélkül!? Egy gyári munkás lenne, mert esze az nincs túl sok. - ennél a mondatnál megeresztett egy vicsor szerű vigyort. Az undorom még tovább fokozódott, de sajnos eltalálta azt amivel zsarolhat.

-Megteszem! - ordítottam, miközben a fájdalom könnycseppjei végigfolytak az arcomon. Láttam ahogy elégedett arccal megfordul, és kisétál a szobából.

Louis Tomlinson

Miközben hazafelé igyekeztem vele, elaludt a karjaimban. Otthon leraktam a nappali kanapéjára, és elmentem vizet engedni a kádba. Ahogy az megtelt forró vízzel, kimentem, és gondolkodás nélkül elkezdtem levetkőzteti a lányt. Ahogy lekerült róla a felső, és a szoknya, láthatóvá váltak már régebbi lila és zöld foltok, apró zúzódások mindenfele a testén. Nem zavart meztelen testének látvány, hiszen a húgaimat is vetkőztettem már, és nagyobb, ilyen idős korukban is láttam őket teljesen meztelenül.

Mikor lekerült róla minden ruhadarab, óvatosan felemeltem, nehogy fájdalmat okozzak neki, és bevittem, majd a kádba helyeztem ernyedt testét.

Nem tért magához a víz érintésére sem, el se tudtam képzelni, mennyi hasonló helyzetet élhetett át az elmúlt időben, amikor nem mentették meg.

Egy fürdő szivaccsal végigmostam a testét, ahogy arcához értem, és azt is törölgetni kezdtem, ahogy lejött a festék róla, megpillantottam egy nagyobb vágást, ami szeme szarkától indult, és a hajtöveinél ért véget. Szörnyű és borzalmas volt látni, hogy valaki ezt tette vele. Bárki is ez a lány rengeteget szenvedhetett.

Ahogy végeztem felcipeltem a másik hálószobába, és óvatosan lehelyeztem az ágyra, betakartam, és kimentem a szobából.

11.rész Drawings

Szióka Mindenkinek!

Nem tudom szavakba önteni azokat az érzéseket, amiket a kommentekkel kiváltotok belőlem. Néha csak ülök, és várom, hogy mint egy álom eltűnjenek a kedves szavaitok, de mindig maradnak. Nagyon nagyon nagyon jól esik, imádom olvasni minden sorotokat. Nem tudjátok elképzelni nekem ezek mennyire számítanak a mindennapok túléléséhez. Nem tudom elégszer megköszönni őket!

Hát igen, a rész… A fáradság, és az egyéb fájdalmak minden írástudást kiöltek belőlem. Ezt a részt nem így képzeltem, sokkal meghatóbbnak, illetve olyannak amivel majd könnyet tudok csalni a szemetekbe. De ez nem sikerült. Nagyon sajnálom, és szégyellem. Ígéretemhez híven megpróbáltam jobban írni, de nem hiszem, hogy sikerült volna. De remélem azért tetszeni fog nektek! :)

Nagyon nagyon jó olvasást!

Lilly Stylinson

Louis Tomlinson

1 hónappal később

Kitörölhetetlenül a tudatomba égett az a nap, sosem fogom elfelejteni. Életem legboldogabb és egyben legborzalmasabb napja volt. Mintha minden lassított felvételben történt volna. Ahogy meghallottuk lentről a hangot, mind a ketten megdermedtünk. Aztán léptek közeledtek a szobánk ajtajához…

-Harry vagyok, bejöhetek? - hangja szokásához híven mogorva volt. Azóta a nap óta alig szól hozzám, vagy ha mégis, akkor minden érzelem nélkül.

-Gyere… - suttogtam elhalóan, mert már úgy is nyitotta az ajtót. Az ágyamon ültem, és rajzoltam éppen, így mikor észrevett, leguggolt elém.

-Figyelj meg kellene beszélnünk a történteket. Nem akarok neked fájdalmat okozni, de tudnod kell az igazat. - nézett szemembe. Zöld íriszébe semmi érzelmet nem tudtam felfedezni.

Gyorsan magunkra kaptuk a takarót. Mint a horror filmekben, olyan lassan nyílt ki az ajtó. És mint a horror filmekben, itt is a legnagyobb rémálmom lépett be…

-Amiket akkor mondtam, többnyire hazugságok voltak.

Nem tudom mi ütött belém akkor, nem állt szándékomban ekkora fájdalmat okoznom.

Abba nem hazudtam, hogy szeretlek, de csak úgy, mint legjobb barátot. De azt hiszem, az akkori tettemmel tönkretettem a barátságunkat. 

Már nem érzek irántad semmit, még barátságot sem. - minden szót nagyon lassan és tisztán ejtett.

Szavaitól egyre kisebb és kisebb részekre törött a szívem. A gombóc a torkomban pedigegyre nagyobbra és nagyobbra nőt.

De hiszem számítottam erre, tudtam, hogy valami nincs rendben, de hogy mondhatott ilyet, ennyi együtt töltött idő után… Hogy lehet, hogy nem érzett semmit…

Tisztán emlékszem ahogy a Modest! egyik  embere felszólította Harryt, hogy öltözzön fel és menjen vele. És én ottmaradtam…

-Te … nem éreztél … semmit? - könnyek szúrták a szemem, de nem akartam sírni, még nem.

-Nem. - hangja kemény volt, és hiába bámultam gyönyörű smaragd szemeibe, nem találtam bennük semmi érzelmet, semmit ami ellent mondott volna szavainak.

-Természetesen közös pillanataink mindig megmaradnak majd emléknek, de csak kísérleteztem veled, nem gondoltam komolyan.

Nem gondoltam, hogy te komolyan fogod venni, így nem szándékosan okoztam neked fájdalmat. Sajnálom, de egyszer csak minden fájdalom elmúlik, és találsz majd valaki mást, aki viszont fog szeretni. De az nem ÉN leszek. - nyomta meg az „én” szócskát.

Hogy tudott ennyit hazudni, teljesen olyan volt mintha tiszta szívből mondta volna őket. Végig a szemembe hazudott… hogy lehettem ekkora idióta?!

Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, szabad utat adva nekik kezembe temettem az arcomat. Szaggató kín járta át a testem, és éreztem ahogy a szívem kettéhasad. Semmit nem akartam többé tudomásul venni, semmit a világon… 

Legszívesebben a csillagos égig ordítottam volna a fájdalmamat, és hogy jobban szeretem mindennél, de nem tudtam. Belül viszont sírva ordított a szívem.

Csak tompán érzékeltem, ahogy kinyitja az ajtót.

-Isten veled Louis! Vigyázz magadra!- utána akartam kiáltani, hogy jöjjön vissza, szükségem van rá, de nem tudtam.

Elment, elment Ő, akit mindennél jobban szerettem…

Liam Payne

Másnap

Fogalmam sincs honnan tudták meg, hogy Lou és Harold szeretik egymást, de bárkitől, azt most gond nélkül megfojtanám.

Tegnap Harry összecsomagolt és elment, délután pedig megjött a Management és elmondták, hogy bár nem bomlik fel a One Direction, kötetlen ideig elhalasztanak mindent, minden koncertet, fellépést…az életünket… mert Harold nem akar velünk tovább együtt „dolgozni”.

Ennél nagyobb bántást el se tudtunk volna képzelni, hisz a testvérünkként gondoltunk rá. De most mindennek vége, most már csak egy hazug idegen.

Louis egész éjszaka zokogott, nem engedett be magához. Haroldnak adta a szívét, ő elvette, összetörte, és félholtan eldobta Lout magától, megfosztotta minden érzésétől...

Nem mosolygott, nem nevetett, már nem az a vicces ember volt, mint régen. Csak lehajott fejjel jár, kel a lakásban…és sír és sír…

Louis Tomlinson

Az idő múlik, bár fájdalmasan lassan. A másodpercmutató minden kattanása kín.

Kettő lehetőségem van. Vagy érzem az elviselhetetlen fájdalmat, amitől minden pillanatban úgy érzem, hogy összeroppanok.

Nem éreztem még ekkora fájdalmat soha életemben. Fájt gondolkozni, hiszen minden gondolatom körülötte forgott.

Nem tudtam elképzelni a levegővételt nélküle, hiszen Ő jelentette nekem az éltető oxigént. Fáj nélküle a létezés.

Vagy pedig kizárok mindenféle érzést, és csak lebegek a semmiben. Általában az utóbbit választom. Csak próbálok létezni nélküle.

Eltelt három hónap, de a fájdalom napról napra csak rosszabb. Az idő megy tovább, és nekem is vele kell tartanom.

Elköltöztem a többiektől és Skóciába mentem. A többiek nem akarták, mert ha nem szóltak rám otthon, nem ettem, sőt semmit nem csináltam, de nem is volt mit.

A magány viszont hátha begyógyítja a sebeimet, bár ha meglátok bármit ami rá emlékeztet, felszakadnak újra és újra.

Minden este az álmokba menekültem sírva, és reméltem, hogy reggel úgy ébredek, hogy mindent elfelejtettem… de természetesen, ez sosem sikerült.

Hiába, nem tudtam volna tovább olyan helyen élni, ahova Ő előtte betette a lábát, túl nagy fájdalmat okozna.

Mindent elvitt magával, kivéve egyik pólóját, amit óriási szerencsétlenségemre én találtam meg, és mikor megéreztem a Harry illatot, olyan heves sírógörcs fogott el, hogy majdnem megfulladtam a saját könnyeimben. A srácok nem tudtak velem mit csinálni, megvárták amíg belealszok a sírásba, és akkor felvittek a szobámba, a pólót pedig megsemmisítették.

Először gondolkoztam az öngyilkosságon, de amíg tudom, hogy ő él, addig én is akarok. Nem kívántam már a halált, nem akartam fájdalmamban ordítani. 

Csak hiányoztak a felgyorsult szívdobbanásaim, amiket mellette éreztem. Már nem akartam semmit, nem érdekelt, ha nélkülem boldog… Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, akitől életem minden pillanata függ, hiszen nekem nincs olyan, hogy egyetlen. Ment nekem ő lett volna az. Az egyetlen, csodálatos.

Hiába, nem látom őt soha, de soha többet.

A fiúk néha meglátogattak, meggyőződtek róla, hogy rendben vagyok-e. Egy idő után már képes voltam tettetni, hogy minden rendben, de mosolyogni örökre elfelejtettem. Eltűntek azok az izmaim, amik régen a számat mosolyra húzták.

Egy kis lakást vettem meg, egy aranyos kis kerttel. Két hét után találtam benne egy kis eldugott szobát, ami a padlásról nyílt, valószínűleg ezért nem vettem észre előbb.

Ezt berendeztem rajzszobának.

Minden falat átfestettem fehérre, és elkezdtem telerajzolni a falakat, vagy pedig lapokra rajzoltam, amiket aztán a falra ragasztottam.

Az elején még nagyon béna voltam, de 2 hónap alatt, úgy hogy minden nap ezt csináltam, kezdtem  belejöttem. Minden rajz Őt ábrázolta, úgy ahogy én emlékeztem rá, mosolygósan.

A szeme mindegyiken úgy ragyogott, mint miután megcsókolt… Sose tudom elfelejteni, milyen érzés volt mikor ajka az enyémhez ért. Nem, nem vagyok rá képes.

Már nem sírtam, nem volt hozzá erőm, csak rajzoltam és rajzoltam. 

Minden érzésemet rajzolásba fojtottam, nem vágytam semmi másra, csak rá, és ezek a rajzok segítettek, hogy arca minden egyes szögletére emlékezzek.