2015. május 18., hétfő

The Happy End

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, folytattam ezt a történetet… De el szerettem volna mondani, hogy már sosem fogom… Most ezzel a résszel lezárom „pályafutásom” (ha egyáltalán volt ilyen J), bár mindig itt maradok, és talán még néha papírra is vetek valamit. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy itt voltatok velem, a kommetjeitek mindig új erőt öntöttek belém, ki tudtam álli emberek közé, és mosolyogni. Ezt lehetetlenség eléggé megköszönni. És hogy a segítségetekkel építettem magamnak egy álomvilágot magam köré, amibe el tudok menekülni, ha nincs mellettem egy megértő társ, vagy tudok csak ülni, bámulni magam elé, és elképzelni miket szeretnék írni, ha módomban állna, és mindig kéznél lenne egy gép, de ti mindig a lelki társaim maradtok. Köszönöm, imádtalak/imádlak benneteket! Ti vagytok a legjobbak, és örökké azok is maradtok.
Nem tudom méltó befejezés lesz-e ez a történetnek, csak reménykedni tudok!
Utoljára Jó Olvasást Mindenkinek! J
Óriási szeretettel és hálával:
Lilly Stylinson voltam <3

Harry Styles
Sétáltam a sötét folyosón, ahol sose gondoltam, hogy fogok. Izzadt a tenyerem, de ezúttal már nem a betegségem miatt. Féltem össze fogok esni még mielőtt a folyosó végére érnék. Miközben lépdeltem a sorsom kapuja felé, végig gondoltam ez eddig leélt éveimet. Minden pillanatot, amit Louisval tölthettem, mielőtt halálos beteg lettem volna. Rákos.
Ha újra elölről kezdhetném az életem, akkor is mindent ugyan így csinálnék. Még úgy is, ha tudom, hogy mennyi fájdalmat fogok átélni, és hogy most izgulva tartok afelé, hogy Harold Edward Stylesként befejezzem az életem.

Emlékeztem, minden székről lefordulós röhögésre, amit a fiúkkal, a szerelmemmel, és Lilyvel, a húgommal átéltem. Mikor csak egy korty levegőért könyörögtünk, és azért, hogy valaki leüsse Niallt végre, de belőle továbbra is csak folytak a szórakoztatóbbnál zórakoztatóbb faviccek. Mindig is oda voltam a száraz humorú emberekért, nem csoda, hogy Lou a párom.
Mikor újra összeálltunk, hogy még nagyobb sikereket érjünk el, mint eddig valaha.
2016-ban egy nyári napon kiálltunk a színpadra, és bevallottuk a rajongóknak, hogy Larry igaz, igazabb mindennél, ha akarnám, sem tudnám kitörölni az emlékeim közül a tudatomba égett az a sikítás, amit akkor kaptunk. Nagyon kevesen, vagy szinte senki nem pártolt el tőlünk, a Modest! jóslatával ellenben, csak gratulációkat, és ami fontosabb elfogadást és szeretetet kaptunk.
A legtöbbet szerintem azok a cégek vesztették, akik Mrs. Tomlinson pólókat gyártottak, bár természetesen Niall vett nekem egyet, és onnantól kezdve minden fellépésen abban énekeltem, míg gyönyörű véget nem ért Lou egy erős tépése által egy színpad mögötti mobilvécében, miközben én szerelmem nevét sikítottam, mikor csúcsra értem. Minden reggel úgy ébredtem, hogy ennél ember nem képes boldogabb lenni, mint én. De ezt saját magam cáfoltam meg, mert minden egyes reggel egyre boldogabban és boldogabban ébredtem.
Még mindig megmosolyogtat a döbbentet,ami akkor ülhetett ki az arcomra, mikor kiderítettük, hogy Lily a húgom, hogy Ő az ok, ami miatt a szüleim elváltak annyi évvel ezelőtt, és amit előttem mindig is homály fedett-
„2001-ben Harry szülei elváltak ismeretlen indokok miatt. Az ok az volt, hogy Harry apja 2 évvel korábban teherbe ejtett egy nőt, ő pedig megtartotta a kislányt. Viszont miután Harry apja nem vállalta, hogy támogatja a neveltetését, a kislányt a kórházban hagyta. A neve a saját neve lett, Liliana, a vezetéknevét pedig apjától örökölte.
A lány árvaházban nevelkedett… Nem tudhatta ki a bátyja, de Harry sem tudta, hogy Gemman kívül van egy húga…”

Kedvenc emlékeim egyike, mikor először igazán megcsókolt.
Lassan közeledett az arca, mégis hirtelen ért, mikor már ajkaink találkoztak. Elképesztően puha volt, édes simogatás. Mégis döbbenetem megbénította az izmaimat, így tágra nyílt szemekkel bámultam a semmibe, mert nem láttam, maximum befelé. Elhúzódott, és láttam a szemében a csalódottságot, és egy kis sértettséget is talán. És ebben a pillanatban jutottak vérhez újra az idegszálaim, minek következtében szinte ráugrottam, és majdnem lenyomtam a torkán a nyelvem, amit csak mosolyogva fogadott.
Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen.
Bársonyos nyelve az enyém köré fonódott, és titkon imádkoztam, hogy örökre ott ragadjon. Nem csupán csókolózunk, ez már... sokkal több volt. Így mondtuk el egymásnak, amit szavakkal nem lehetett. Hisz arra már nincs kifejezés, hogy mennyire szeretem.
Lelkemben végre felszakadhattak a fájó sebek, amelyeket az elmúlt hónapokban szereztem. Éreztem, hogy vége a fájdalmaknak, és az arcomon a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig.
Mikor már a tüdőm azzal fenyegetett, hogy belefulladok a csókunkba, amit mellesleg nem bántam volna, lassan, nagyon finomat elhúzódtam tőle, de a szememet nem mertem kinyitni. Nem tudtam, mit fogok látni azokban a gyönyörű zöld íriszekben.
Azonban ahogy megéreztem lágyan simogató hüvelykujját arcomon, azonnal kinyitottam. Szája csillogott csókunktól, szemei fénylettek. Tekintetéből hála, gyönyör, csodálat árad, amitől annyira gyönyörűnek láttam, mint még talán soha.
-Oops…
-Hi - nevettem rá, és mikor rájött, hogy valójában mit is mondott, neki is mosoly kúszott ajkaira. - Kimondhatatlanul hiányoztál… - mormogtam mellkasába, miközben szoros ölelésbe zárt. Még mindig remegett egy kicsit, ami arra késztetett, hogy még közelebb bújjak hozzá. igen, ez az otthonom.

És természetesen az is, amikor először kimondta, hogy szeret, igazán tiszta szívéből.
-Lou tudnál még ezek után is szeretni? Óriási fájdalmat okoztam neked, ezek után még tudnál bízni bennem? Nagyon szeretlek… - suttogtam és hangom tele volt kételyekkel, és félelmmel.
-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek.Bárhogy alakuljon ezután, soha más iránt nem fogom ezt érezni. Egyetlen nyelvben sincsenek olyan szavak, amelyek kellőképpen ki tudnák fejezni, mit érzek irántad. - suttogta, és közben erősen szorított kabátomat.
És nekem … ennyi elég volt.
Minden kérdésemre választ kaptam, minden félelmem eltűnt, minden kétségem megszűnt, tudtam, hogy hozzá tartozom.
           
Azt mondják a haldokló előtt lepereg élete filmje. Velem is ez történt, pedig én már régen nem haldoklom. Elmosolyodtam a helyzet abszurditásán.
És eszembe jutott, mikor először estem össze. Éppen kergetett, mert a konyhában a végletekig felizgattam, majd egy utolsó gyors puszi után elszaladtam.
Nevettem és nevettem, de egyik pillanatban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és a látásom elhomályosodott. Utána már a kórházi ágyon ébredtem, az oldalamon zokogó szerelmemmel, mert neki addigra már megmondták a diagnózist. Agydaganatom van, és hamarosan bele fogok halni. Akkor ott megalkottuk a mi kis bakancslistánkat.
Amennyire betegségem engedte utaztunk.
Elvitt a Mount Everest aljába, és megállapítottam, hogy teljesen értelmetlen megmászni, hiszen lentről is felejthetetlen élmény. Elmentünk 6-szor a Disney Land-be, és én még 6.-szorra is élveztem. Mindent élveztem, amit vele csinálhattam.
Próbált Ő is és a srácok is úgy kezelni, mintha semmi bajom nem lenne, csak Lou jegyezte meg néha, hogy hiányzik neki a hajam, nincs mibe beletúrni.
Hát igen, mikor már kezdtem egyre rosszabbul lenni kemoterápiát kértünk, mert bár mondták, hogy az esélyeim körülbelül 0% alatt vannak, Louis életben akart tartani csak még egy kicsit. De sajnos erre csak a hajam ment rá, javulás nem történt.
Mikor közölték, hogy maximálisan 1 hónapom van, megtörtént életem egyik legboldogabb eseménye. Louis William Tomlinson megkérte a kezem.
Azóta is én vagyok, voltam és leszek a világ legszerencsésebb embere.

Odaértem az ajtóhoz, aminek alja alól halvány fény szűrődött át. Pont, mint a történetekben. Fénysugár az alagút végén.

Ekkor beugrott az orvosok arca egy hónap múlva, mikor visszamentünk kontrollra, és óriási erőfeszítéseimbe került, hogy ne nevessek fel hangosan.

Mondjuk jobban is izgultam, minthogy módomban álljon nevetni.

Az ajtót kinyitották előttem. És megláttam Őt, akit mindennél jobban szeretek, a szőnyeg végén, mely a rózsaoltárhoz vezetett. Ahogy a családom és köztük Lily meglátta, hogy megérkeztem, tapsolni kezdtek.

Meggyógyultam, a daganatnak helyét sem találták, felépültem. (Ennek örömére megígértettem Louiszal, hogy elvisz bungee jumpingolni. Mert addig a rák miatt nem írhattam bele a listánkba.) Nem tudják azóta sem, hogy mi történt, csak felszívodott.

Világrengető öröm járta át testem, miközben elé sétáltam, hogy kimondjuk az igent, mely biztosítja, hogy Harold Edward Tomlinsonként fogok meghalni. De még nagyon sokára.

Talán a szerelem tényleg meggyógyít mindent…
***
Egy nő ült a medence parton gondolataiba feledkezve. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a befizetendő számlákon jár az agya, de azok nem voltak, nagyon jómódúnak számítottak, de boldognak nem. És rá kellett döbbennie, hogy valójában ezen jár az agya. Nagyon szerette a férjét, de a sokszori nézeteltérések és veszekedések miatt elhidegült tőle. Nem volt kihez bújnia esténként, kivel nevetnie napfényes délutánokon, vagy zsírkrétával rajzolgatni a gyerekeikkel. Minden naplementéje tompább volt így, hogy nem volt kivel megosztania. De talán, gondolta, minden házasság ilyen. Nem tarthat örökké a szerelem. Örülnie kellene, hogy meg tud mindent adni a gyerekeinek, amire csak szükségük van. Eszébe jutott, ahogy régen fiatalon a barátnőit arról próbálta meggyőzni, hogy azért fontos a gazdag férj, hogy nem legyenek anyagi gondjaik, és akkor mindig boldogok maradhatnak. De azóta minden megváltozott. Megkapta, amit akart mégse lett boldogabb, mint akkori barátnői, akik tényleg ahhoz mentek hozzá, akit igazán szerettek.
Gondolataiból egy sikítás, majd egy édes babakacaj ébresztette fel. Először azt hitte az ő kisfiúk, akit az apukája tanított úszni, de ahogy kinyitotta szemét, és feltolta napszemüvegét, rájött tévedett.
Egy ismeretlen férfi tartotta karjaiban fiát, miközben mind a ketten nevettek. De nem csak ők, hanem egy másik apuka is a parton egy nyugágyban, egy hosszú hajú 7 éves forma kislánnyal az ölében. Legjobb barátok lehetnek, gondolta.
-Najó, most Apával tanulj egy kicsit úszni! Hozzám már túl ügyes vagy! – intézte szavait a vízben álló férfi a gyerekéhez, de közben a parton ülő társát nézte. A bátyja? Nem ahhoz túl idős – futott át a nő agyán.
Az Apának nevezett beugrott a vízbe, hogy a hajából rázva a vízcseppeket a másikhoz lépjen, és megcsókolja. Egy pillanatra elborzadt a fiatal nő, de aztán csak mosolygott saját magán. Hisz 20 éve ő is rajongott egy meleg párosért, bár a nevük nem ugrott be neki.
-Na gyere, bár nincs már szükséged segítségre. Apu nagyon jó tanár, már nagyon jól tudsz úszni. – mosolygott Apa az ügyetlenkére, aki ettől valószínűleg sokkal jobban kezdett bízni magában, mintha valóban megtanult volna úszni. Fájdalom nyilalt a nő szívébe, rádöbbent, hogy a szöges ellentét látja a saját férjének, aki épp akkor mászott ki a vízből fiúkkal a karján.
-Feladom, ez a gyerek reménytelen! Már minden ismerősünk gyereke tud úszni, csak ő nem bír megtanulni. – morogta. Ő nem dicsért, csak szidott, és bár a kisfiú nem érthette pontosan miről van szó, egy része belül összetört. Az önbizalma.
Nem szóltak egymáshoz egész úton hazafelé, a nő újra a gondolataiba süllyedt. Sajnálta, hogy ők hiába próbálkoztak, nem tudtak elég szeretetet adni a gyerekeiknek. Este, ami halvány emléke volt, megpróbálta megkeresni a régen rajongott párost. Csak arra emlékezett, hogy One Direction. A neveik már rég kisiklottak a fejéből. Éjbe nyúló kutatás után megtalálta. Larry Stylinson. Minden kezdett lassan, de biztosan visszatérni. A legújabb cikk viszont csak 2019-ből volt, amiben leírták, hogy visszavonultan élnek 6 év kitörő siker után. Larryről semmi.
A következő hetek homályban teltek a gondolatai folyamatosan Harryhez és Louishoz tértek vissza. Megpróbálta felidézni az uszodában látott páros arcát, de nem sikerült. Nem figyelte meg igazán, csak a gesztusaikat. Mégis azt érezte, az a két férfi ez a két férfi. Lassan eltelt már egy év is, és bár fia megtanult úszni, jött a következő mumus, amit apja éppen olyan szigorúan és komolyan vett.
Éppen egy kiadós biciklitúrából értek haza, látta az ablakból, ahogy nyitják a kertkaput és belépnek. Mint, ahogy egy éve most is felcsendült egy boldog nevetés. Biztos volt benne, hogy megőrült. De ahogy lenézett az utcára megpillantotta ugyan azokat az embereket. A kisfiú egy műanyag motoron hajtotta magát, míg nővére egy kis biciklin ült. Az emlékei szerint Apának nevezett nevetve sétált a trió után, Apu viszont a kisfiú nővérének biciklikormányát tartotta, és futott mellette.
-Ez az! Gyorsabban gyorsabban, meg tudod csinálni! – kiáltotta, majd el is tűntek a nő látómezejéből. A göndör, mintha érezte volna, hogy nézik, felnézett a nőre, intett neki, és mosolyogva azt kiáltotta:
-Legyen szép napja!
Lillynek kicsordult az első könnycsepp a szeméből, amit sok másik követett, miközben viszonozta a gesztust. Sose hitte volna, hogy egyszer majd Harry Tomlinson a gyerekei, és szerelme, Lou mellől fogja ezt neki mondani. De az álmok valóra válnak.

VÉGE
(bár az Ő szerelmük végtelen)

2014. augusztus 5., kedd

How much do you remember...

Drágáim!
Egyrészt rettenetesen sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam, és hogy ennyire elhanyagoltalak benneteket, már megint… (imádom a nyárimunkát, de sajnos elveszi minden időmet)
Ha úgy gondoljátok, nyugodtan szóljatok, és abbahagyom az egész blogírást…
De ezt a részt még meg szerettem volna írni. Re,élem tetszeni fog nektek! :)
Másodszor… IMÁDLAK titeket! *-* El se hiszem, hogy ennyi kimaradás után még mindig velem vagytok. HIHETETLEN ÉRZÉS! Bevallom, hogy mikor megláttam a kommenteket, elsírtam magam… Elképesztőek vagytok! *-*
Jó olvasást! <3
xoxo Lilly


Harry Styles
Már lemondtam róla, hogy valaha is újra rátalálok. Hogy egyszer elmondhatom neki, félreértés volt az egész… vagyis, hogy hazudtam.
Hogy még mindig tiszta szívemből imádom, és soha nem akartam eltaszítani magamtól, hisz ezzel óriási fájdalmat okoztam mind a kettőnknek.
És most Ő nézett vissza rám a focipályáról. A szívem egy pillanatra megállt dobogni, és nem voltam benne biztos, hogy valaha újra el fog indulni. De mikor úgy döntött, hogy nem hagy cserben, és tovább pumpálja a vért az ereimben, amilyen gyorsan csak tehettem elugrottam az ablaktól, remélve, hogy nem látott meg.
Vérem újra dübörögni kezdett, úgy ahogy már régen nem.
Bár a szívem teljesen összetört az elmúlt hónapokban, a lelkem még élt, de nagyon meggyötörten. Ebben a pillanatban viszont úgy éreztem, mintha újra képes lennék élni. Érezni.

Louis Tomlinson
-Gyere Lil! Menjünk! - mondtam még egy fél óra focizás után, mikor el kezdett szitálni az eső.
-Jaj Lou, még egy kicsit! Légyszi! Ki tudja mikor jövünk ki legközelebb, és én nagyon élveztem.
-Eddig te nem akartál kijönni. - válaszoltam nevetve, hiszen egy napja még hallani sem akart arról, hogy valaha labdába rúgjon. - De most már nagyon esik, és nem akarom, hogy valami bajod legyen. És mellesleg nincs nálunk semmi eső ellen védő szerszám, így mire hazaérünk, már egyébkent is bőrig fogunk ázni. - ekkor olyan reakció következett, amire legkevésbé számítottam. Egy halkat sikkantott, mögém meredt, és egy Lout suttogott.
Átfutott az agyamon, hogy esetleg a bántalmazója áll mögöttem, de hogy az enyém, az még véletlenül sem.

Harry Styles
Ahogy a pályára sétáltam, már biztos voltam benne, hogy Ő az.
Hiszen senki más nem áll ilyen féloldalasan, és senki máson nem lóg így a mez. Ha nem dobogott volna a torkomban a szívem, valószínűleg elmosolyodtam volna. Nem vett észre, míg mögé sétáltam, viszont a lány annál inkább.
Rám meredt, mintha felismerne, majd egy aprót sikkantott. Lou villámgyorsan megperdült a tengelye körül, majd gyilkos pillantással nézett rám. Aztán felismert…
Arcára az érzelmek különös keveréke ült ki. Tekintete tele volt fájdalommal, és szomorúsággal, de volt benne még valami az előbbi dühből is. De aztán vállait leejtette, és mérhetetlen fájdalom ült ki az arcára.
-Lou… - suttogtam, mert a hangom valahol még Londonban maradt, hónapokkal ezelőtt. Arcán ömleni kezdtek a néma könnyek.
El akart fordulni, és elmenekülni, de ezt nem hagyhattam.
Még egyszer nem élném túl, ha el kellene veszítenem. Inkább megtudom a fájdalmas igazságot, mintsem, hogy továbbra is kétséget között tengődjek. Előreléptem, és elkaptam könyökét, de azonnal el is engedtem, mert ahol összeértünk, mintha elektromos kisülés lett volna. Felém fordult, és rám emelte tekintetét. Szeme csillogott a könnyektől, de gyönyörű volt.
Milliószor szebb, mint amilyenre emlékeztem.
Ebben a pillanatban telítődtem minden érzelemmel.
Nem voltam képes tovább magamba tartani az könnyeimet, így szabad utat kapva folytak végig arcomon. Nem éreztem fájdalmat, se hiányt, se csalódottságot, sőt még ürességet sem.
Nem bírtam tovább, ajkaira hajoltam.
Teljesen megdermedt, és óriási szemeket meresztett rám.
Nem érdekelt abban a pillanatban semmi, de ha el lökött volna magától, kész lettem volna távozni. Azonban ahogy ajkaink összeértek, hirtelen minden felrobbant körülöttünk. Rázott a görcsös sírás, és azt se tudtam hol vagyok.
Érzések ezrei rohantak meg, olyanok amiknek még csak a létezését sem sejtettem. Éreztem, ahogy ellazul, de nem csókolt vissza.
Kis kezeit mellkasomra vezette, és lassan el kezdett eltolni magától.
Testem felé akart mozdulni, átölelni, és szorosan tartani, de agyam tudta, hogy ez az elutasítás jele, és miközben ha lehetséges, még kisebb darabokra tört szívem, lassan elhúzódtam.
Ahogy szemeibe néztem, mélységes megvetést, és sajnálatot láttam kék íriszeiben, ajkain pedig egy apró mosoly játszott.
-Bocsáss meg Harry, de most arra kell kérnelek, távozz, vagy hagyj elmenni. Nekem ez nagyon fáj… - nem bírtam tovább, félbeszakítottam.
-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni.
Akkor este a Management megkért, hogy hagyjalak el bármilyen áron, mert különben tönkretettek volna minket, és … hát… bántottak volna.
Azt mondtam, hogy érted bármit megtennék, csak ne bántsanak, mert nem tudnám elviselni, ha fájdalmat okoznának neked, és nem biztos, hogy meg tudlak védeni. Ezért úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nem szeretlek, és akkor talán lesz esélyed találni valakit, akit szerethetsz, és teljes életet tudsz vele élni.
Az pedig, hogy nekem fájni fog, nem érdekelt, azt akartam, hogy neked jó legyen. Aztán úgy tettem, mintha nem fájna, és a többiekkel is közöltem, hogy meguntam a velük való munkát, és semmit nem jelentenek nekem. Viszont közben minden mondattal egyre kisebb darabokra szakadt a szívem. Nem tehettem mást, csak némán hallgattam, mert nem mondhattam, el hogy fontosabb vagy nekem, mint az életem.
Nem vágytam másra, csak, hogy elmondhassam az igazat, de nem tehettem. - nem tudtam folytatni, mert szavaim elakadtak a sírástól. - Nem tehetjük meg nem történtté … ami az elmúlt hónapokban történt velünk, de … még egyszer az életben el akartam mondani az igazat, és tudni, hogy tudod, mi történt…
Azóta, hogy akkor ott megismertelek, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Aztán … elszakítottalak magamtól, amibe majdnem belehaltam, csak az tartott életben, hogy te élsz… - könnyeim forró patakként csordogáltak le arcomon, miközben én csak gyönyörű kék szemét tudtam nézni. - De most, hogy újra itt vagy… hogy találkoztunk … minden jobban fáj mint ezelőtt. Most, hogy tudom, hogy még vagy…, de nem vagy az enyém…
Régen, mikor még nem tudtam az érzéseidről, minél közelebb kerültünk egymáshoz, annál jobban szenvedtem. De akkor még nem tudtam, mi is az a fájdalom… Nem szerettem arra gondolni, hogy egyszer elválunk, úgy gondoltam olyan nem történhet… - már nem láttam semmit, mert könnyeim egyre csak ömlöttek szememből, így inkább lehajtottam a fejem, és zokogva folytattam. - Szellemként kísért a csók, amit akkor este váltottunk … pontosan érzem ahogy ajkaid az enyémhez érnek, és lassan simogatnak. Viszont most már egy fájó sebhely van a helyén... A lelkem legfontosabb része vagy, és az hogy kiszakítottalak magamból gyötrően fáj. Nem tudok így élni tovább… Ha te is úgy szenvedsz, ahogy én, nagyon kérlek, mondd meg! Kérlek próbálj meg megbocsátani nekem… - nem bírtam tovább, térdeim összecsuklottak, nem tartva meg engem, és térdre borulja sírtam előtte tovább.

Louis Tomlinson
Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, és mikor térdre esett előttem, nem bírtam tovább. Könnyeim nedves csíkot hagyva maguk után, gördültek végig arcomon. Én is térdre ereszkedtem, szembe vele, és álla alá nyúlva megemeltem csodálatosan gyönyörű arcát.

Harry Stlyes
Először csak egy apró puszit kaptam, de én képes lettem volna ezzel is beérni. Csak tudni akartam, hogy mellettem van, és ezt ajkai az enyémeken tökéletesen bizonyították. Egy pillanat múlva azonban újra elhajolt, hogy szemembe nézhessen.
Gyönyörű kékségei könnytől csillogtak, aggodalom, kétségbeesés, és félelem sütött belőlük.
Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe. Hosszan csókoltuk egymást, nem törődve azzal, hogy mi történik körülöttünk.
Levegőhiány miatt egy pillanatnyi szünetet tartottunk, de után újrakezdtük.
Nem tudtam gondolkodni, csak egy biztos pontba kapaszkodtam, hogy ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel van tele.
Aztán lassan az utolsó gondolatom is elszállt, és átvette a helyét az egész testemet átjáró bizsergés. Úgy tűnt, csodák mégis léteznek, csak hinni kell bennük…

2014. július 14., hétfő

15.rész Football

Drágaságaim, ha még vagytok!
El sem tudom mondani, mennyire nagyon, rettentően sajnálom, hogy így itt hagytalak benneteket, mindenféle életjel nélkül. Rettenetes lelkiismeret furdalásom van, és nem tudom meg tudtok-e nekem bocsátani. Londonban voltam egy hetet, de tudom ez nem mentség…. Borzalmasan érzem magam emiatt… Sajnálom… Nem ígérek ezek után semmit, csak próbálom gyorsan hozni a részeket. Ha vagytok még, akkor nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy kitartatok mellettem.
Hálásan köszönök mindent, imádlak benneteket:
xoxo Lilly

Harry Styles
Akkor nem tudtam értékelni minden egyes másodpercet, amit együtt tölthettünk… Természetes volt, hogy van nekem, nem gondoltam, hogy egyszer minden tönkremegy, vagyis tönkreteszem… Ki kellett volna állnom kettőnkért, vagy nem kellett volna neki bevallanom az érzéseimet, úgy most csendben szenvedve, de mellette lehetnék… De most már csak a néma sikolyok és végtelen fájdalmak maradtak nekem. Tudom, hogy el kellene valahogy felejtenem, de ez lehetetlen, és nem is akarom…. Ő volt, és még mindig Ő a mindenem…. És az is marad…..
Hallgattam, ahogy halkan kopog az eső az ablakaimon, és csak arra tudta gondolni, ahogy arcán végigfolytak a könnyek, amiket én okoztam…
Vissza akartam menni az időben, és ráordítani az akkori önmagamra, hogy menjen vissza, és csókoljon le minden egyes könnycseppet az arcáról, mert minden csepp önmagában többet jelentett nekem az egész világmindenségnél.
De már késő…
Menekülni akartam a gondolataim elől, és úgy döntöttem el utazok valahova, ahol talán nem ismernek fel, és egy új életet próbálok kezdeni magányosan.
A legjobb helynek erre a ködös, esős Skócia bizonyult. Egyszer voltam még anyukámmal egy kisebb városkában, Elginben, és most ez tűnt a legjobb döntésnek.

1 hónappal később 
Teljes üres ház, mindenféle emlék, érzelem nélkül, semmi nem emlékeztet rá, és mégis minden.
Az ágyról azonnal Ő jut eszembe, ahogy csikizéssel ébresztget, többé-kevésbé sikeresen, az ablakokról, ahogy hógolyóval dobáltam az ablakát, hogy jöjjön ki végre.
A konyháról, ahogy a reggeli teámat készíti, a konyhapultról az, ahogy egyik reggel, mikor másnapos voltam, egy zacskó gumicukrot tolt elém.
„-Hidd el én sem tudom miért segít, de mikor először voltam másnapos nekem is ezt adták. - megpróbáltam, de nem éreztem semmilyen hatást, csak, hogy felfordul tőle a gyomrom. - De nekem nem segített.” - fejezte be a mondatát, és utána hosszú perceken át simogatta a wc fölött a hátamat, miközben a gyomromból az édesség hatására minden visszakívánkozott.
***
Az ablakhoz sétáltam, és észrevettem, amit addig valamiért nem, pedig egészen feltűnő volt, hogy egy focipálya egyik végére van kilátásom.
Ahogy percek után sikerült visszaszorítanom az elmémet elborító emlékeket a focizó Louisról, tudatosodott bennem, hogy a pálya nem üres.
Egy fiatal lány, és egy nála jóval idősebb fiú rugdosta a labdát, vagyis nem, inkább a hasukat fogták a nevetéstől, mikor a lány ügyetlen próbálkozása miatt hanyatt vágódott. A fiú felsegített, majd megforgatta maga előtt, hogy nem esett-e komolyabb baja, de a lány ettől valószínűleg megszédült, és a srác mellkasának esett, amitől mind a ketten felborultak, és a műfüvön folytatták a kacagást. Szerelmesek… De a nem, hisz a lány ekkor belebokszolt társa vállába, mire az, nem erősen de visszaütött. Ilyet szerelmesek nem csinálnak, csak barátok, vagy testvérek. És ebben az esetben valószínűleg a testvérek a helyes találgatás.
A fiú ekkor az én irányomba fordult arccal…

Louis Tomlinson
Lilynek elmagyaráztam miért döbbentett meg ennyire a neve, és az egész életemet elmeséltem. Teljesen megértett, nem undorodott attól, hogy egy másik férfit szeretek.
Nem ítélt el, elfogadott. És egy olyan társra leltem benne, mint amilyenre soha életemben nem számítottam. Szinte minden dologban egyezett a véleményünk, kivéve Harryvel kapcsolatban.
Én nem haragudtam rá, csak továbbra is fájdalmasan, reménytelenül szerettem, viszont Lily nagyon mérges volt rá. Azt hajtogatta, hogy nem ért engem, hiszen tönkretett, és elvette a szívemet, és én mégis szeretem.
De Ő ezt nem értheti, amíg nem élte át, hogy csak egy fontos ember volt az életében, és elvesztette. Ha rajtam múlik, soha nem is fogja soha átélni. Én mindig ott leszek neki, pótapának, pótbátynak, amire éppen szüksége van. Ő pedig az életem napsütötte szivárványa.
Elhatároztuk, hogy hozzám költözik, így nagyobb biztonságban lesz, és mind a kettőnknek lesz legalább valakije.
Egy darabig tartott még teljesen megismerkedtünk, megszerettük egymást, és természetesen, amíg Ő felgyógyult. Utána együtt elkezdtünk programokat csinálni, ugyanis Őméltósága nem engedte, hogy egész nap a szobámban ülve sírjak vagy rajzoljak. Először a parkig mentünk, aztán már színházba, moziba, vásárolni. És egy idő után elérte, hogy újra kezdjek élni. Harryt még mindig nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni, vagy legalábbis nem gondolni rá, de így néha már egészen jól éreztem magam.
Viszont volt benne valami különösen furcsa. A nevemet, illetve a Vele való kapcsolatomat elmondtam neki, de a nevem ne jelentett neki semmit, nem tudta ki vagyok, és ezen az állapoton nem is akartam változtatni.
Azon néha elgondolkodott, hogy nem járok dolgozni, és mégis szinte mindent megengedhetek magamnak, de ilyenkor eltereltem a témát. Viszont semmi nem tarthatott örökké.

Valamilyen ruhát próbált az egyik üzletben, én a próbafülke előtt ülve vártam, mikor megszólalt a rádióban egy túl jól ismert dallam. Ő éppen kijött, elmosolyodott, és halkan énekelni kezdete.
„And we danced all night
To the best song ever”
Teljesen ledöbbentem. Mégis ismer minket?
„-Ismered ezt a számot? ”- csak ezt kérdeztem meg hangosan, és beszéd közben próbáltam teljesen közömbös maradni.
„-Már hallottam párszor, de nem tudom kik az előadók, és annyira nem is érdekelt, hogy elkezdjek utánajárni.” - nézett rám kérdő mosollyal. „- Miért?” - ekkor érkeztünk az én szólómhoz, és lassan énekelni kezdtem, mire gyönyörű smaragd szemei kikerekedtek. „- Ohhh… szóval igen.” - most rajtam volt a sor, hogy kérdőn nézzek rá, felhúzott szemöldökkel, mire folytatta. „- Mindig is gondoltam, hogy valaki híres vagy, mert egyébként, hogy tudnál munka nélkül nem csak magadat, de engem is eltartani. Most már tudom.” - mosolygott. „- Csak nem értem miért nem mondtad el, hisz ebben semmi szégyellni való nincs, sőt.” - itt újabb órás magyarázás következett amíg hazamentünk. De azóta minden a helyére került, és most már tényleg olyan lett, mint egy két lábon járó napló, és egyben a húgom. 
***
-Viiiiiii…. Mit csinálunk ma? - ugrott az ágyamra.
-Neked is szép reggelt! - mosolyogtam .Magamhoz öleltem vékony kis testét, és egy puszit nyomtam a hajába. - Pfujjjjj…. Engedj el! - vergődött kacagva a mellkasomon. Elgondolkoztam, hogy mi lenne velem nélküle. Nem vagyok benne biztos, hogy még élnék. Valószínűleg belepusztultam volna a fájdalomba, és a hiányába. De ez a csöpp lány ezt nem engedi. És még éhen halni sem hagy, bár a sütijein kívül körülbelül minden főztje ehetetlen, de ezt neki nem szabad tudnia.
-Én is szeretlek. - mosolygok, bár ezt a szót kimondani még mindig egy kicsit fáj. - Arra gondoltam, hogy esetleg beavatlak egy számomra fontos játék alapjaiba. És ne tiltakozz! Múlt héten voltam veled 3-szor vásárolni, és megígérted, hogy eljössz velem. - mondtam mikor ellenzésre nyitotta a száját.
-Hát jó, de akkor felvehetem a mezedet?
***
Jó volt újra  a műfűre lépni. 
Jó volt újra érezni, ahogy besüpped alattam. 
Le akartam feküdni, és csak bámulni az egek, a felhőket, viszont az a vágyam, hogy újra labdába rúgjak, nagyobbnak bizonyult.
Már felgyógyult védencem is így volt ezzel, mert ahogy beértünk, minden figyelmeztetés nélkül hozzám rúgta a labdát, vagyis csak akarta.
Mert a nyirkos füvön megcsúszott, és hanyatt esett. Szinte hallottam a nyikkanás, ahogy földet ért, de egy pillanat múlva felnevetett, amivel tudtomra adta, hogy nincsen komolyabb baja.
Kacagása ragályos volt, mire felsegítettem a földről, már én is vigyorogtam.
Megforgatta magam előtt, de nem látszott semmilyen sérülésnek nyoma, viszont valószínűleg még az eséstől, elveszítette az egyensúlyát, és rám esett. Innentől már nekem is folytak a könnyeim a nevetéstől.

Az a furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének, így a tekintet sejtett irányába fordulva tápászkodtam fel. 
De csak egy üres ablakot láttam, ahol éppen ekkor húzták el a függönyt. 

2014. június 21., szombat

14.rész Fate

Kedves Drága Imádott Olvasóim!
Tudom, hogy azt ígértem, hogy kedden vagy szerdán lesz rész, de egy számomra nagyon nagyon fontos embernek készítek írásokat, sajnos határidőre, aminek a vége már nagyon nagyon közel van, és így ennek az írására alig maradt időm. Nagyon nagyon sajnálom, próbálok nagyon igyekezni.
Tudom, hogy ezek még mindig a nagyon unalmas részek közé taroznak, és lehet, hogy ezeket is meg lehetne írni izgalmasabban, de én sajnos nem tudom. Nagyon sajnálom!
De azért jó olvasást! :)
xoxo Lilly

Ui.: Remélem mindenkinek nagyon jól telik a nyár. És továbbra is fagyiban gazdag nyarat kívánok mindenkinek! :3


Liam Payne
Ezt kellett tennünk, bármennyire fájt is. Nem volt már One Direction, csak papíron, és nem akartuk, hogy a rajongók, azt higgyék minden rendben, mikor semmi nincs rendben. És meg is tettük…
Telefonom rezgése rezzentett ki elmélyült gondolataimból. A saját cuccaimat raktam dobozokba, hogy végleg elhagyjam a One Direction házat, hiszen ez a hely fájó emlékeket idézett fel bennem. És ezeket, bár nem tudom soha már elfelejteni, de megpróbálom elmém leghátsó zugába száműzni őket.
A képernyőn ismeretlen szám villogott, amit nem értettem. Kit érdeklek most!? Ahogy felvettem egy utált hang szólt bele.
- Szia! Itt Harry Styles! - hallottam a jól ismert hangot, de addigra már a megszokás megszólalt belőlem.
- Jón…! Ooooo…. Hát te!? - kezdtem bele, de mikor meghallottam a nevet - mintha a hangból nem tudtam volna kitalálni?! - a torkomra forrt a megkezdett mondat, és a hónapok alatt felgyülemlett düh előtört belőlem. De sajnos hangom nem tükrözte eléggé érzelmeimet, pedig telefonon keresztül is szívesen megvertem volna a hang tulajdonosát, hiszen tönkretette Lout, a mi álmunkat pedig összetörte.
- Figyelj el kell mondanom valamit… Egy hónappal azelőtt mielőtt otthagytalak benneteket…
Egy órán keresztül hallgattam őt, a végére elsírta magát, és nekem is könnyek szúrták a szemem. Már mindent értettem. Nem  tudtam még csak elképzelni sem, miken mehetett át az elmúlt hónapokban, mennyire szenvedhetett. Csak egy gondolatom maradt miután elköszöntünk egymástól. Elmondani Louisnak…

Louis Tomlinson
A telefonom kijelzőjén Liam neve villogott. Nem akartam vele beszélni. Nem mérges, inkább csalódott voltam miatta. De végül, úgy döntöttem, inkább felveszem, lerázom, minthogy kinyomjam.
- Szia Li! Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra. Kérlek hagyj, ne keress többé. - persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de nem tudtam mit tenni, kicsúszott a számon. Még hallottam, ahogy azt kiáltja, hogy
- Neeee, Lou, Harry szere… - de a végét már nem hallottam, kinyomtam. Ahogy kimondta a nevét, mintha kést forgattak volna a szívemben. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Hazz mégis szeret, félreértés az egész. Nem, biztos, hogy nem…
Halk lépteket hallottam meg a lépcsőn, amitől hirtelen a torkombe ugrott a szívem. Aztán bevillant, hogy valóban nem vagyok egyedül a házban, és gyorsan a lépcső felé fordultam. Megláttam a kis védencemet, ahogy botorkálva jön le a lépcsőn a pólómban.
Nem látott meg, de elindult a konyha felé. Már majdnem odaért hozzám, mikor hirtelen a fejéhez kapott, és ha nem kapom el a földre zuhan. De nem ájult el, és egy pillanat múlva ki is nyitotta a szemét.
És mikor szemébe pillantottam, majdnem elejtettem törékeny testét. Egy nagyon ismerős smaragdzöld szempár nézette vissza rám…

Harry Styles
Liam hívott, hogy hiába hívja Lout, nem veszi fel többet. Úgy tűnik betartja az ígéretét, hogy nem hagyja, hogy többé keresse. Meghalt bennem az utolsó remény szikrája is, már soha nem találkozunk többé…
Reménykedem benne, hogy egyszer még elmondhatok neki mindent, az igazságot, majd elveszíteni ezt a reményt, jobban fájt, mintha semmit sem reméltem volna…

Louis Tomlinson
Az emlékek olyan erővel rohantak meg, mint még soha. Ahogy Harry fekszik a karjaimban, ahogy ugyan így kinyitja szemeit, mikor másnap felébred a nyaralójában, ahogy nevet mikor megcsikizem, és ahogy akkor csillog a szeme.
De ezekre már nem szabad gondolnom.
Nem tudom, hogy tegnap este miért nem vettem észre ezt a szempárt, valószínűleg a rossz fényviszonyok miatt.
 Csak néztem tovább a karjaimban fekvő lányt, aki vagy a fájdalmaktól, és fáradtságtól nem tudott mozdulni, vagy félt tőlem, és attól tartott, hogyha megmozdul, akkor esetleg bántani fogom.
Aztán lassan mozogva talpra állítottam, de még mindig csend feszült közöttünk, amit mielőtt még megtörhettem volna, megelőzött.
- Hol… vagyok… és hogy…kerültem ide…? - hangja remeget, és néha kicsit meg is bicsaklott.
- Gyere, kérlek ülj le ide és mindet elmesélek. - suttogtam, és az asztalnál kihúztam még egy széket az enyém mellet, majd odavittem neki teáját, és én is leültem. Nem tudtam, hogy kezdjem le, de végül úgy döntöttem, hogy mindenről, beleértve magamat is az igazat mondom, hiszen mi értelme lenne hazudni, egy ilyen kis ártatlan lénynek?!
- Tegnap, mikor hazafelé tartottam, meghallottam a kiáltásaidat, és odasiettem. Nem tudom mennyire emlékszel, de volt egy férfi, aki, hát megpróbált megerőszakolni… - mindent elmondtam neki arról, hogy hazahoztam, és hogy végül lefektettem.
Mikor arról meséltem, hogy levetkőztettem, és megfürdettem, összerezzent, és a szeme az ijedtségtől csillogott, azért mert hát én mégiscsak férfi vagyok, és nem tudta, hogy nekem a női test semmit nem jelent.
- Ne félj, én nem a lányokat szeretem… vagyis igazából életem első 18 évében azt hittem, de kiderült, hogy igazából senki mást nem tudok szeretni, csak egy embert…, aki engem nem… De ez most mellékes! - mondtam, el bár a hangom egy-két helyen megcsuklott, az utolsó mondatot sikerült összeszedetten mondanom. Tekintete először csodálkozást, aztán döbbenetet, végül pedig legnagyobb megdöbbenésemre szeretetet, és sajnálatot tükrözött.
De egy szót sem szólt csak nézett. Szeme döbbenetesen hasonlítottak az Övéire, arra a két eleven smaragdra, amiket már soha többet nem látok.
- Köszönöm… - suttogta. - Akitől megmentettél az a volt barátom. - szemem kikerekedett a döbbenettől, hiszem azt a férfit minimum húsznak, sőt még többnek néztem, és nem értettem, hogy egy ilyen lánynak, mint ő, hogy lehetett ilyen barátja. - Tudom 5 év különbség van köztünk, de egy nagyon jó barátom volt gimi elején. Senki nem akart velem barátkozni amiatt, mert … árva vagyok … - szemei könnyel teltek meg az emlékek hatására. - ...csak Ő. 
Régen egy duci fiúcska volt, és ketten voltunk kirekesztettek.
Aztán nagyon összebarátkoztunk, rávettem, hogy kezdjen el edzeni. És végül összejöttünk, bár részemről inkább csak nagyon nagyon szoros barátságról volt szó, de akkor úgy éreztem, hogy az életem függ attól az embertől.
Viszont mivel az árvaházat 14 évesen el kellett hagynom, és nem volt semmim, se senkim, ezért elkezdtem dolgozni… - elharapott mondata sejtette, hogy nem szeret munkájáról beszélni, amit sajnos volt egy sejtésem, hogy egy árva kislánynak mi lehetett. Bárki is ez a lány óriási szenvedéseken mehetett keresztül, és úgy éreztem a feladatom mostantól megvédeni. - Ne értsd félre, nem örömlány vagyok, hanem sztriptíztáncos, bár végül is az én esetemen majdnem ugyan az.
Szóval elkezdtem pénzt keresni, és a bárban egyre népszerűbb kezdtem lenni, olyan értelemben, hogy egyre többen kértek tőlem különszámokat, ami elég jövedelmező, így tudtam bérelni egy kis lakást.
És ahogy ő egyre népszerűbb lett a nők körében, úgy lett velem egyre ellenségesebb.
Aztán egyszer összevesztünk, mikor részeg volt, és hozzám vágta a kezében lévő üveget, és hát ez lett… - húzta el barna tincseit a szemétől, ezzel felfedve a már tegnap este észrevett heget. 
- Utána szakítani akartam vele, amitől annyira dühös lett, hogy megerőszakolt.
És onnantól nem tudtam menekülni, mindig megtalált, még ha az utcán bujkáltam is.
És mindig ugyan az lett a vége, mint mikor el akartam hagyni. Hiába kiabáltam mindig segítségért, megfenyegetett, hogyha szólok a rendőröknek, megöl.
Azért, hogy ezt nem vegyem üres szavaknak, lefogott, és megvágott egy késsel a hátamon, a gerincem mentén, és otthagyott a lakásomban egyedül.
Annyira véreztem, hogy kihívtam magamhoz a mentőket, de arra már nem emlékszem, hogy mikor értek oda, mert elájultam.
Mikor felébredtem kórházban voltam, ahol az orvosok faggatni kezdtek, hogy mi történt, hogy szereztem a sebet.
Azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire, és ők el is hitték. A sebet a hátamon összevarrták, és mivel a gerincem mentén fut nem lehet észrevenni.
Miután a kórházat hetek múlva elhagytam egy darabig azt hittem megmenekültem, de  tegnap este elkapott, mikor a bárból jöttem, ki és ha Te nem lennél, már lehet, hogy én se… - a végére elsírta magát, és az szemet is könnyek szúrták.
Nem tudom, hogy hogy lehet ennyire kegyetlen a sors, egy ilyen kis, gyönyörű árvával. Egy dologban biztos voltam. Őt már soha nem engedem el, és ha kell az életem árán is megvédem. De ki az az Ő?
- Rettentően sajnálom… Most már vigyázok rád… - csitítgattam a zokogó lányt, és nekem is könnyek folytak már az arcomon. - Mindent elrendezünk, és megbeszélünk, csak most még pihenned kell. Minden rendben lesz… De még be se mutatkoztam, Louis William Tomlinson vagyok. És te? - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.
- Liliana Styles.

2014. június 15., vasárnap

13.rész The Past

Kedves, drága Olvasóim!
Elképesztően sajnálom, hogy megint késtem, de múlt héten volt a ballagásom, és az évzáróm is, valamint kedden és szerdán sem voltam itthon. Tudom ez nem mentség…
De most már, mivel itt a nyár, remélem tényleg tudok gyakrabban részt hozni, ha még valakit érdeleknek.
A részről ... inkább semmi ...
Kellemes nyarat mindenkinek! Jó olvasást! :)
xoxo Lilly
U.i. Kinek, hogy sikerült az év vége? (aki még iskolás) Remélem jól! ;)

Harry Styles
Miután kiléptem a szobából, majdnem összeestem a rám törő sírógörcstől. A szobámig vonszoltam magam, és miután bezártam ajtaját, a földre kuporodtam, és néma zokogásban törtem ki. Hogy tehettem ilyet!? Mindent tönkretettem! Miért így kellett csinálnom?
Nem értem miért engedték meg a Fentiek, hogy találkozzunk, ha utána meg nem engedik, hogy együtt legyünk.

Louis Tomlinson
Reggel azzal a furcsa érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül.
Lassan fél éve teljesen egyedül éltem, alig szóltam valakihez, csak ha a fiúk hívtak, de akkor is a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam nekik. De találkozni és szemtől szembe beszélni velük nem akartam, és nem is lettem volna képes rá.
Eszembe jutott, hogy szegény lány, aki a szomszéd szobában fekszik mennyire megijedhet majd, mikor felébred.
Nem hiszem, hogy bármire emlékszik a tegnap estéből, és valószínűleg azt fogja hinni, hogy az aki megerőszakolta, még el is rabolta. De a sebeiből következtetve lehet, hogy nem ez lenne az első alkalom.
Ilyen aggasztó gondolatokkal másztam ki ágyamból, és hónapok óta először próbáltam meg valami emberi kinézetet erőltetni magamra. Elővettem egy kevésbé nyúzott pólót, és egy farmert. Nagyjából meg is borotválkoztam, de nehéz volt, mert már lassan akkora szakállam nőtt, mint Gandalfnak.
Mikor már úgy gondoltam, hogy rendbe szedtem magam annyira, hogy nem fog hajléktalannak nézni, amilyen halkan csak tudtam, átosontam a „szobájához”. Óvatosan, hogy ne keltsek semmilyen zajt benyitottam, titokban reméltem, hogy nincsen ébren. El se tudom képzelni, hogy fog zajlani az első beszélgetésünk. Mi lesz ha felismer, és sikítva a nyakamba ugrik, belegondolni is rossz.
Azonban ő csendesen szuszogott. Olyan volt, mint egy törékeny kis angyal, ahogy barna haja szétterült a fehér párnán. Legszívesebben most megkeresném azt a tegnapi fickót, és holtra verném. El se tudom képzelni, miért kellett bántania ezt a lányt.
Ugyanolyan odafigyeléssel, mint ahogy kinyitottam, becsuktam az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Fogalmam sem volt mikor fog felébredni kis „vendégem”, az sem biztos, hogy ma, hiszen tegnap olyan megrázkódtatások érték, amelyeket nem biztos, hogy a szervezete egy éjszaka alatt ki tud heverni.
Most először fordult elő az utóbbi időben, hogy reggel nekiálltam reggelit készíteni, ugyanis már az nagy dolog volt, ha naponta egyszer ettem. Testem teljesen „vegetáló üzemmódba” kapcsolt Nélküle.
Rájöttem, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha görcsösen arra figyelünk, hogy ne gondoljunk rá.
Ha viszont nem veszünk róla tudomást, talán egy kicsit gyengül, de csak azon az áron, hogy mindenem, minden érzésem vele gyengül.
Ahogy elővettem két bögrét, illetve két tányért fájdalmas emlékek jutottak eszembe, amelyektől könny szökött a szemembe. Eszembe jutott, hogy régen akkor terítettem két személyre, mikor együtt laktam Vele, és Vele reggeliztem.
„Azok az idők már elmúltak, és soha nem is jönnek vissza, sőt lehet, hogy soha az életben nem találkozol vele többet. Miért kell minden nap, minden egyes percében felszakítanod a sebeidet!?”
Leültem a az asztalhoz egy bögre teával, elkezdetem átnézni az oda felhalmozott újsághegyeket. Ahogy ez a lány megjelent, mintha kezdett volna valami szín visszatérni kifakult életembe. Az elmúlt hónapokban a padlásszobában töltöttem napjaimat, csak aludni jöttem le… vagy azért sem.
Ezeket a magazinokat pedig minden este mikor hazasétáltam, és kiürítettem a postaládát, kinyitás nélkül erre az asztalra dobtam.
Ahogy rendezgettem őket, megakadt a szemem az egyik borítón. Mintha én lettem volna rajta … vagyis mi.

Harry Styles
Feloszlott a világ leghíresebb fiúbandája
Ezen a héten ez minimum a harmadik újság, aminek ez a szalagcíme. De sajnos ez volt a borzalmas igazság. Így nem folytathattuk, hogy én itt Elginben, Írország egyik városában csücsülök, miközben a fiúk Londonban, Ő pedig … fogalmam sincs hol van.
Nem tudom hány este még az életem, de mikor beléptem akkor az X-factorba, a sors úgy döntött, hogy innentől bármennyi is van hátra, azt Nélküle, az életem nélkül kell leélnem.
Nem voltam képes az öngyilkosságra, mert én tettem őt tönkre, egyben a saját szívemet is én szakítottam darabokra, és ha Ő képes nélkülem élni, akkor nekem is meg kell próbálnom.
Minden perc évmilliárd hosszúnak tűnik … és az óra minden kattogása is csak üresen kong a négy fal között.
Egész nap csak ülök itt és gondolkozok, hogy hogy tehetném mindezt jóvá. Arra jutottam, hogy sehogy.
Nem tudtam volna úgy elválni a fiúktól, hogy az elmondom igazat, mert azt mondták volna, hogy megoldjuk együtt, ezért nem kell hátrahagynom az életem … de nem tudtuk volna megoldani.
Így inkább mélyen megbántottam Őket, hogy ne legyen az a kísértés, hogy meggondoljam magam. És amivel a legnagyobb fájdalmat tudtam okozni, az az érzéseim letagadása volt, hiszen olyanok voltunk egymásnak mintha a testvérek lennénk.
Sőt még talán annál is szorosabb volt a kötelék...
De ha az elválás ilyen iszonyú kín, jobb lett volna, ha sosem találkozunk Louval.
Attól hogy mindent, amit csak lehetett, tönkretettem, a világ még világ marad.. az égbolt, égbolt, a nevetés, nevetés marad.. csak ezek nekem már semmit nem jelentenek.
Mert én, már nem az vagyok, aki voltam… nincsenek érzéseim, nem tudok örülni, vagy remélni. Már azt se tudom remélni, hogy egyszer talán megint olyan lesz minden, mint régen. Minden éjszaka azt álmodom, hogy újra vele lehetek, hogy az enyém, de minden reggel felébredek…
És mindig kiderül, hogy csak egy álom volt az egész.
Most viszont már nem láttam más megoldást, mert úgy éreztem belefulladok a saját érzéseimbe. A telefonomért nyúltam, amin már álmomban is tudtam, hogy jutok el ahhoz a hívásgombhoz.
-Szia! Itt Harry Styles!
-Jón…! Ooooo…. Hát te!?  

Louis Tomlinson
De jó már azt sem tudom meg, csak újságokból, hogy életem legmeghatározóbb tagjainak szétválnak útjai. Legalább felhívhattak volna, hogy tudjak róla, mert ha ezt most nem találom meg, akkor még hónapokig, vagy talán évekig hittem volna, hogy még létezik a One Direction.
A cikkre nem voltam kíváncsi, nem vágytam újabb fájdalomra. Úgy tűnik akkor most már tényleg mindennek vége…
Gondolataimból telefonom éles csengése szakított ki.